Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

III. A művészek és Debrecen

KODÁLY ZOLTÁN HETVENEDIK SZÜLETÉSNAPJÁN Kodály Zoltán művészete az úri Magyarország egységes tiltakozása ellenében született. A gróf Apponyi Albertek megtagadták tudományos népdalgyűjtő útjai támogatását, a rádió hosszú évekig nem vette műsorára, a kritika közönnyel fordult el tőle, értelmiségünk nem csekély része gúnyt űzött belőle, hazaárulónak bélyegezte s lenézte, mert lenézte a dolgozó népet is. De a közönyben és gyűlöletben Bartók Bélával együtt magára hagyott alkotó minden keserűsége mellett nem veszítette el jó reménységét, szomorúsága sarkában ott lépked a bizakodás, s amikor a Psalmus Hungaricus-ban, a magyar zene legmélyebb fájdalmú vádjában panaszának ítélőszéke elé sorjáztatja ellenségeit: „Akarok inkább pusztában laknom, Vadon erdőben széjjelbujdosnom, Hogynem mint azok között lakoznom, Kik igazságot nem hagynak szólanom" ugyanakkor az ítéletet is kimondja felettük XVI. századbeli Kecskeméti Vég Mihály zsoltáros szavaival: „Az igazakat te mind megtartod, A szegényeket felmagasztalod, A kevélyeket aláhajigálod". Kodály Zoltán nem öncélú művészi vagy tudományos gesztussal fordult a nép felé, hanem a művészi és nemzeti megújulás egyetlen lehetőségének tudatával. Ezért nem vállalta a Ferenc József-i és ellenforradalmi Magyarországot. Élni sokféleképpen lehet, de az emberhez méltó öntudatos életnek megvannak a feltételei, megvan a mértéke. Ugyanez áll nyelvünkre, élőbeszédünkre, zenei érzékünkre. Nagyjából azt is megértjük, ha fogyatékos nyelvtudással, képzők, ragok, igeidők, mondatbeli viszonyítások nélkül egymás mellé buktatott szavakat hallunk, megértjük azt is, ha valaki a legáltalánosabban használt gyatra szókészlettel fejezi ki magát és mégis számonkérjük a nyelvtani alakzatok helyes használatát, a jó hangsúlyt, a stilisztikai formák alkalmazását. Nemcsak az írott, de az élőbeszéd törvényei dolgában sem lehetünk engedékenyek. „Semmi sem jellemző annyira a nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval a zenéje... Az élőbeszéd magyarságának védelme és fenntartása éppoly életkérdés, mint a szókincsé és mondatszerkezeté" - írja Kodály Zoltán. Ebből az következik, hogy a gondolkodás elszegényedése együtt jár a nyelv elszegényedésével, színtelenedésével, ízetlenedésével. Ha tehát Kodály az élőbeszéd „romlására" figyelmeztet, egyben azt hirdeti, hogy a szüntelen változó, gyarapodó, fejlődő gondolkodásunk, mondanivalónk, a „tartalom" ne elégedjék meg egyre fogyatékosabb kifejezésformájával. Az erőtlen nyelv a gondolatot sem tudja értékéhez méltóan ki-