Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

III. A művészek és Debrecen

fejezni, s a rossz nyelvi kifejezés csorbítja az eszmei tartalmat. „Legsúlyosabban az artikuláció és ritmus elváltozásai kezdik ki a nyelv zenei rendszerét", de nem kevésbé a helytelen hangsúly, s a dallam elváltozásai. Minden népnél elemi követelmény a nyelvük tökéletes tudása -, hányszor figyelmeztet erre Lenin, Gorkij is! - s a kiejtés ott „romlik", tanítja Kodály, „ahol fogyatékos a nemzeti öntudat és velejáró felelősségérzet." Igen fontos tanítás ez mind zenei, mind pedig irodalmi szempontból s természetesen egész nemzeti kultúránk szempontjából. Zeneileg erre épül Kodály Zoltán művészi programja. Meglátta ugyanis már a század elején, „hogy az értelmiség kivetkőzött a magyar nyelvből, elidegenedett a magyar zenétől". Az a műzene, amit a XIX. század és a századforduló úri rétegei alkottak, csak gyenge visszhangja a nyugati zenének, s bár annak elsősorban német eredményeit felhasználja, képtelen volt egyenrangút teremteni, vagy pedig egyenesen selejtes, olcsó zenei megoldásokkal elégszik meg, mint például műdalszerzőink. Ezzel egy időben felismerte a népdalainkban rejlő kimeríthetetlen gazdagságot. Felismerte, hogy a népdalokban egyrészt szöveg és dallam elválaszthatatlanul egy, másrészt a népdal a maga egyszerűségében is a legtökéletesebb, legváltozatosabb, s az érzelemnek, a gondolati tartalomnak szinte felmérhetetlen skáláját hordozza, hogy „az érzésnek minden formulától mentes, sémáktól meg nem szorított s ezért roppant intenzitású kifejezése a lélek szabad, közvetlen beszéde." Minden műzene végső alapja a népzene, de a homofóniából a polifóniába való átmenet, s a népzenének műzenévé tudatosulása évszázadok fejlődésének eredménye. Amilyen természetes Bach, Mozart szerves kapcsolata a népi muzsikával, annyira nem történt meg ez a fejlődés nálunk. Uralkodó rétegeink kész nyugati formákat vettek át ahelyett, hogy népi zenei nyelvünket fejlesztették volna. S ahogy uralkodó osztályunk a jobbágyi elnyomáson sem változtatott lényegesen még 48 után sem, akkor, amikor egyebütt már a polgári forradalmak beteljesedtek, úgy szorította vissza a magyar zenei hagyományt a parasztság kultúrájába. Vegetációnak indult tehát egy hagyomány nélküli, azaz a magyarság többségének képzetkincsével, történelmi emlékeivel, a közös érzés- és gondolatvilággal nem egyező, vele szemben sok szempontból teljesen idegenül álló zenei művelődés s ezt a romantikus kísérleteknek sem sikerült meggátolniok (Bihari János, Erkel), mert nem az egész nemzet átfogó zenei hagyományából táplálkoztak. Kodály és Bartók eleve nem tehetett mást, ha valóban maradandót akart alkotni, mint hogy gyökerestől elvetette úri rétegeink zenei felfogását, és élő zenei hagyományunk felé fordult. A műzene megteremtésében ott van hatalmas szerepe a népi zenének, ahol műzenei hagyományra építeni nem lehet, gondoljunk csak Glinkára, vagy Muszorgszkijra. Ez nem jelenti a népi zene kizárólagosságát, hiszen Kodály Zoltán is felhasznál minden olyan emléket, ami a maga korában feltétlenül kiterjedt zenei élményre épült (Psalmus Hungaricus, Budavári Te Deum, Háry János verbunkosai, Kállai Kettős). Nem is jelent szolgai alkalmazkodást, mert ha már önmagában is teljesnek, szépnek találja a dalt, egyszerűen csak közli, vagy variálja, harmonizálja, kísérettel látja el, vagy ahogy Bartók mondja: beilleszti „mint drágakövet a foglalatba". (Például a Bartókkal együtt kiadott Húsz magyar népdal.) Minél egyszerűbb egy dallam, annál tágabb lehetőséget ad a kíséret változataira s népdalaink dallamgaz-