Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

miféle csudát szoktatok csinálni belőle" - mondja Hamlet, mert Ophelia is csak a „csudát" látja benne, a férfit, s értelmetlen szolgalelkűséggel rendeli alá magát a férfi akaratának, legyen az apja, bátyja, szerelme. Báb. Hamletnek pedig emberre van szüksége maga mellé. És Örkényi Éva valóban mindvégig bábnak maradt, gyenge, törékeny léleknek. Pedig mennyire megindító a tébolyában, és a magára maradás eszmélkedésében - amikor Hamlet az ölébe hajtja fejét! Ha mégsem támadt nyomában teljes illúziónk, ennek részben elégtelen mozgása és a kissé groteszk haj volt az oka, s nyilván az is, hogy a mi női eszményünk a biedermeierestől távol került. Annál otthonosabban járt-kelt Helsingőrben Claudius, Márkus László. A drámai színésznek készült, s operett-komikussá kényszerült művész most, az Éjjeli menedékhely bárója után ismét sokoldalú alkotó képességének megfelelő szerepet kapott. Egyszer éreztem csak, hogy visszazökken: amikor Laertessel alkuszik Hamlet megöletésén. De ezt nem vitatom. Lehet felfogni úgy is, hogy a királyi szerepéből kizökkent zsarnok izeg-mozog úgy, mint egy kamasz. S az is lehet, hogy a kissé éneklő zsargonnal - a rövid-hosszú szótagú jambikus vers csak segíti Márkust gyengéiben - a cinizmust, a gúnyt jelezte, hogy lássák: amint a király kilép szerepéből s nyíltan kis cinkossá válik, hogy el kell veszítse addigi fenségét s közönséges legyen, akár jelleme. Mert a zsarnokság benne is gyávaságot takar. A lopott kéj és lopott hatalom féltését. Az a Márkus, aki a darab elején oly elhihetően volt kegyes, ajándékozó, derült, öntelt és önfeledt, ahogy szorul a hurok körülötte, ugyanolyan elhihetően lesz egyre nyugtalanabb, s a legnehezebb helyzetekben: az „egérfogó" jelenet alatt és Mária szobra előtt, alakításának csúcsaihoz ér. Micsoda igazi rettegése ez a gyenge, hiú jellemnek, micsoda iszonyatos összetörése még az utolsó kibúvó kihasználásával is az önző tolvajszellemnek! Újra csak a szövegre hívom fel a figyelmet. Tessék pontosan követni: mennyi ellentét, szín, változat a tartalomban! Nagyszerű feladat, nagyszerű megoldás! S a szép feladat mennyire megtisztította hibáitól Horatio szerepében Angyal Sándort. Egyszerűségében, egyenességében játékával is méltó arra, hogy Hamlet rábízza titkait még akkor is, ha kissé értetlenül nézi barátja aggodalmait. Hamletben kétségtelenül van valami melankólia, de ezt a megromlott világ feletti bánata okozza. Számára börtön Dánia, a szellem, a humanitás, a tisztesség börtöne. S a börtön őreit, az udvaroncokat Hamlet végtelenül lenézi, a rutinosabbját utálja. Mint éppen Poloniust. Ismét kényes szerep, rossz kézben alkalom a komédiára. Bángyörgyi Károly azonban nem zökkent ki a realitásból. Nem csupán tökéletes maszkja okozta, hogy alig ismertük fel. Biztos mozgása, a fecsegőt jól parodizáló hadarása, szép ejtése a hencegő, hiú, megalkuvó középszer ravasz s tapasztalt bajnokát takarta, egy látszólag szerény meglett férfi, valójában lapuló szolgát, Hamlet szavával: patkányt. Hosszú szolgálata megedzette, tisztában van helyzetével, s éppen az a tudatos szervilizmusa teszi még gyűlöletesebbé. Semmi pátosz, szavalás nem rontja, eredeti, valóságos, életes; Bángyörgyi alakításai között is talán a legkidolgozottabb, legteljesebb. Sajnos Guildensternről (Major Pál) és Rosencrantzról (Horváth Ádám) ugyanezt nem mondhatjuk. Sok erőszakot kellett tenni magukon, hogy ne vígjátéki figurákká változzanak, s bizonyos, hogy a próbákhoz képest sokat javultak is. De le kell szokni a szavalásról, máskor meg több súlyt, erőt adni a szónak! S a félelemhez nem kell ugrabugrálás, szemforgató grimasz. Hát Laertes,