Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

Ophelia bátyja? RáczMihálynak is nehéz feladat jutott. Ami végletesség szere­pének jellemében van, azt az összjáték rovására Rácz túlságosan kiélezi. Han­gosabb, patetikusabb, elrajzoltabb, mint azt a játék stílusa megengedi. Nem Laertest ismerjük meg, hanem Rácz Mihályt. Pedig mi Laertesre vagyunk je­len esetben kíváncsiak, az udvaronc apa udvaronc fiára, akit csak fiatal heves­sége lendít ki a formaságból, de nem esze és lelkiismerete, s aki végtelenül lé­ha, és mert üres, tartalmatlan, jellemtelen: megvesztegethető. A nagyszájúsá­got, fennhéjázást nem pótolja a hang, s fájdalmat az eksztatikus roham. S míg a rendezés oly életszerűen szabta ki mindenki helyét, mintha ezt a helyet Laer­tes nem lelte volna meg. Solti Bertalan a színészkirályt Shakespeare felfogása szerint alakította s nemcsak nagy nyugalmú szavalata, de a Gonzago-történet Hegedűs Ágnes já­tékával együtt is emlékezetes. Amennyire jó véleménye van Shakespeare-nak kora felvilágosult szellemű papjairól (Rómeó és Júlia Lőrinc barátja), annyira elítélő a gyakoribbról, a Hamletbeliekről. Berényi Gáborban megvolt a rideg elutasítás, de hiányzott a kenetteljesség. így a kettővel színesebb lett volna. Hortobágyi Artúr és Nóvák István a sírásók szerepében, a hamleti bonyolult világ kontrasztjában egyszerűek, naivak, bohóckodás nélkül valók voltak, jók tehát. (Csak az a díszlet, csak azt tudnám feledni!) Nagy Béla, Tyll Attila is mindent megtettek, hogy szerényen s jól illeszkedjenek be az együttesbe. Art­ner Árpád remek mozgását, bár követné kiejtése tisztasága is. Rudas László hajós alakítása így jó, nem kell nagyon előtérbe kerülnie. Thuróczy Gyulának az apa szellemében sok nehézséggel kellett megküzdenie: levetni a fölösleges misztikumot s emellett technikailag is: megállni a sötétben és szédítő magas­ban. Játékában, mimikában, hangban a legsoványabb lehetőség s mégis kísér­tetnek maradni? Egyenletes hanghordozás, egy kis biccenés a kardra, ennyi Thuróczy Gyula eszköze, és ez elég. Thuróczy Györgynek még kevesebb. Mint Fortinbras, aki a megváltást hozza, csak végszóra érkezik, de jobban éreztetnie kell, hogy övé a jövő. Ennek az együttesnek igazi képességei az Éjjeli menedékhely kivételével sokáig pihentek, s most frissen, a nagy lehetőségek felfedezésével, a visszahó­dítás lendületével minden konvenciót levetve törtek be újra. Kevés darab ér meg olyan sikert és emelkedik olyan művészi fokra, mint a Hamlet. S ez nem utolsósorban a rendezés, Téry Árpád érdeme. Shakespeare-t nemcsak játsza­ni, de rendezni is nagy feladat. Érdeme: elsősorban a koncepció. Téry a darab egészéből közelítette meg a részleteket, ezért volt egységes stílusában is, ezért alkalmazkodott még a kimagaslóan jól dolgozó statisztéria is az egészhez, ezért nem veszett el szó, gesztus a semmibe. (Csak egy apróság. Ophélia panaszko­dik apjának Hamletről: „Megfogá csuklón felül kezem" - mondja - s valamivel később, hogy a mozdulat ne esetlegesnek tessék, Hamlet a szemünk láttán fog­ja meg ugyanúgy, hogy a szemünk is emlékezhessen a hallottakra.) Reális, igaz, életszerű volt a rendezés. Sallang, pátosz, fölösleges jövés-menés elma­radt, de helyet kapott a gondolat s Arany gazdag nyelvi szépsége, melyben a felindultság szüli a legszebb képeket. De Téry még Shakespeare-nek is segít. A darab közismert kisebb ellentmondásai között, egyik pl. az, hogy Laertes és Hamlet eredetileg kardot cserélnek. Miért? Kérdezi a gyanútlan néző, ha egyáltalán eszébe jut kérdezgetni. Ez a véletlen játsszon közre annál a Shakes­peare-nél, aki minduntalan küzdött a középkori darabok véletlenei ellen? -

Next

/
Thumbnails
Contents