Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)
III. A művészek és Debrecen
dagsága önnön részeinek harmonizálására. Ez zeneileg nem áll alatta a nagy kompozícióknak, mint ahogy a líra sem alantasabb a regénynél, csak míg amabban az érzelmi elem uralkodik töményebben, emitt az epikai feloldottabban. A feloldást éppen a balladák epikai elemeiben a kíséret variálása, kifejtése támogatja, mint a Molnár Annánál vagy a Kádár Katánál. A Háry János átmenetet mutat ahhoz, hogy a népdal eredeti egysége helyenként eltűnjön, de ritmusa, harmóniája, dallamfoszlányai az európai és magyar zenei hagyományok hatalmas szintézisébe emelkedjék, mint a Psalmus esetében, vagy a Budavári Te Deumban. Vajon milyen tanulságokkal jár ez az irodalom számára? Már Arany János figyelmeztet rá, hogy jambusra, tehát emelkedő, egy rövid és egy hosszú szótagú verslábra (vi-rág) magyar dallamot alkalmazni nem lehet. (A Szózat is jambikus, de Erkel ereszkedő ritmusú zenét írt hozzá és még így is átüt a nem magyar ritmus: Nincsen szá /módra hely...) Már pedig az élőbeszédnek nem lehetnek más törvényei, mint zenénknek, hiszen a ritmus, hangsúly éppen a beszéd, a vers zenei elemei közé tartozik. Nem is volt ez problematikus mindaddig, míg költészetünk részben a kozmopolitizmus (gondoljunk nem utolsósorban Reviczkyre, de főleg Makai Emilre), másrészt az álnépiesség zsákutcájába (Szabolcska Mihály, Kozma Andor) jutott. Amott a századvég és a századforduló kozmopolita gondolkodása, ha nem is megfogalmazva, de azt hirdette, hogy csak a nyugat-európai jambus alkalmas „magasrendű 1 ' gondolati tartalom kifejezésére, emezek kezében a magyaros ütemes versforma viszont ellaposodott, egyhangúvá, tartalmatlanná, fejlődésképtelenné vált. Közismert tény, hogy nyelvünk lejtése természete szerint ereszkedő, s nem pedig emelkedő, mint a jambus. A szabályos magyaros ütemek éppen olyan merevvé teszik a verset, mint a jambus következetes használata, de a jambus ehhez még ellenkezik is eredeti nyelvérzékünkkel. Ha más verslábak szomszédságában jelenik meg (mint pl. a Berzsenyinél gyakran fellelhető alkaiosi strófában), akkor színesebbé teheti a verset, egyébként könnyen kerékbe törheti nyelvünket, mint Babitsnak főleg 1919 előtti lírájában). A jambus jelenthetett gazdagodást, de okozhatott romlást is. Mi volt tehát a feladat? Úgy alkalmazni a jambust, hogy ne sértse természetes zenei érzékünket. Tessék csak ritmizálni ezt a sort: Egy szó nyi/a/lot a hazán keresztül. Szinte lehetetlen elkerülnünk, hogy a dőlt betűkkel szedett szótagokra ne helyezzünk nyomatékot, viszont érezzük idegenszerűségét. Már ugyanennek a versnek következő sora a szabadabb magyar ütemezéssel is egyezik: Egy röpke szóban / annyi fájdalom. Általában sikerül Aranynak egyeztetni a magyar és európai ritmikai formát, őutána nem kis szünettel Adynál találkozik egyességben a kettő, majd Tóth Árpádnál, Juhász Gyulánál, József Attilánál (Hazám). Mai költészetünkben, s különösen fordításainkban ismét eluralkodik a jambus. Ha komolyan vesszük haladó hagyományainkat, ha formailag is magasrendű, változatos költészetet akarunk, ha nem akarjuk csorbítani zenei érzékünket, ha nem akarunk olcsó megoldásokkal kibékülni, akkor meg kell találnunk népi és műköltészetnek azt a kölcsönösségét, amit megtalált Ady, vagy zenénkben Kodály, aki egyébiránt Berzsenyi és Ady verseire szívesen komponált zenét. Odaérkeztünk, ahonnan elindultunk: gondolat, nyelv, zene elválaszthatatlan egységéhez. Nem véletlen az, hogy Kodály Zoltán nevelőmunkáját nem egyszer alkotómunkája elé helyezte, ahogy ő mondta: „Számomra mindig
