Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

Tóth Endre: Bevezető

Szigligeten, az Alkotóházban több ízben töltöttünk együtt két-három hetet. Néha egyeztettük beutalásunk időpontját, de legtöbbször véletlenül kerültünk közös turnusba. Mindig úgy öleltük meg egymást, mintha tegnap váltunk volna el. Folytattuk beszámolóinkat, ismertettük családi gondjainkat, félig kész vagy megvalósítandó terveinket. Minden érdekelte, ami velem, barátainkkal s ami Debrecenben történt. Sokszor végiggyalogoltuk Szigliget hangulatos utcáit, elidőztünk a kikötőnél, a strandon, a Rókarántói kápolnánál. Néhányszor meglátogattuk barátainkat: Badacsonyban Tatay Sándort, a népszerű regényírót, Keszthelyen Cséby Gézát, a Művelődési Központ agilis vezetőjét, Zalaegerszegen Németh Jánost, a kitűnő keramikusművészt. Utolsó együttlétünk Szigligeténél986. szeptember 23-án kezdődött s három hétig tartott. Ákossal vele volt a felesége, Kata asszony. Ebédlői asztaltársunk Takáts Gyula, szintén régi barátunk, a Kaposváron élő költő és múzeumigazgató volt, akit Becehegyen lévő házában is felkerestünk. A második hét végén Kata asszonynak vissza kellett térnie Pestre. Elutazásakor ezzel az évődő aggodalommal hagyott magunkra bennünket: - „Fiúk, vigyázzatok egymásra! Ne igyatok sokat, ne járjatok a lányok után, gondoljatok megviselt szívetekre!" Megígértük. A három hét leteltével, október 13-án együtt indultunk vissza az ő kocsiján a Balaton északi partján, kellemes, napos időben. Az egész utat végigbeszélgettük, leginkább a betegségünkről. Én azon év májusában szerencsésen átestem a szívkoszorúér műtéten, őt nagyon érdekelte az operáció lefolyása, s töviről hegyire elmondatta velem minden részletét. Csak később derült ki, mi^rt volt annyira kíváncsi, ő akkoriban a gyomrát fájlalta, s úgy érezte (vagy képzelte?), valamilyen daganat van a gyomrában. Rosszullétei már előbb is jelentkeztek, melyeket azonban orvosai - sajnos - tévesen diagnosztizáltak. Majd életútjáról beszélt: - Tudod, Pesten csak megszülettem. Bár régóta ott élek, igazában sose volt az otthonom. Apám Újfehértóra való, Kata Nagykőrösre. Magam is vidéki ember maradtam. Szigligetet szeretem leginkább, ott lenne jó leélni hátralévő éveimet. Igazi kulturális munkaterületem Debrecen volt. Az az évtized, amit a falai között töltöttem, legtartalmasabb időszakom volt. - Életemben tanítani és szerkeszteni szerettem a legjobban! - mondta nosztalgikusán, felidézve a debreceni középiskolákban, az egyetemen és a szerkesztésben végzett munkája epizódjait. - Az fáj leginkább, hogy Debrecent el kellett hagynom... Kiebrudaltak a kultúrától teljesen idegen, sőt a tudást és a műveltséget gyűlölő figurák... Azzal vigasztaltam: ne törődjön a régi sérelmeivel, ne rágódjon az elmúltakon. Hiszen 1957 óta rengeteg művészeti, művelődéstörténeti és más témájú munkája jelent meg, sok folyóirat közli a tanulmányait; személyét és működését egyre inkább elismerik... Ellenvetéseimre szkeptikusan legyintett: - Minden más csak pótcselekvés volt... Valódi hivatásom az oktatás és a kultúraszervezés lett volna... Nemsokára a Déli pályaudvarhoz értünk. Szokatlanul érzékenyen búcsúztunk el egymástól. Kikászálódtam a kocsijából. Ő hazament a Konkoly-Thege úti lakásukra, én pedig felszálltam a 12-es autóbuszra, hogy lányaimnál megaludva, pár nap múlva hazatérjek Debrecenbe. Többé nem találkoztunk személyesen.