Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

Tóth Endre: Bevezető

Lászlóról. Ahol alkalma és tere adódott: mindenütt szívesen vállalkozott debreceni írók, művészek népszerűsítésére. A hatvanas évektől kezdve gyors egymásutánban láttak napvilágot közleményei és önálló könyvei (pl. a Mai Magyar Iparművészet három monumentális kötete, az Expresszionizmus újabb három kiadása, a Modern művészet útjai és a Szép tárgyak dicsérete című népszerű művei, a Tevan Margitról, Szervátiusz Tiborról, Finta Lászlóról, Engelsz Józsefről szóló monográfiái stb.). Szeretett utazni. Nemcsak a táj és a műalkotások változatos formája, hanem a népszokás, a társadalom s abban az egyes ember állapota is érdekelte. Bejárta Európa legtöbb országát. Finnországról utazásai nyomán olyan átfogó könyvet írt, mely egyszerre mutatja meg az ősi népi kultúrát, a modern ipart és építészetet, a példás környezetvédelmet, a demokratikus és etikus társadalmat. Otthonosan érezte magát a kisebb s a magyaroktól lakott tágabb hazában. A műemlékek számbavétele során az ország legeldugottabb falvaiba is eljutott. Sok helységben nyitott meg képző- és iparművészeti tárlatokat. Gazdag és nagyon sokrétű életművét csak egy teljességre törekvő bibliográfia tudná szerbe-számba venni. 1986. november 29-én halt meg, néhány nappal szívkoszorúér műtétje után, családja és barátai számára megdöbbentő váratlansággal, számtalan újabb tervvel és elképzeléssel a szívében, készülő munkái és vállalt feladatai kellős közepén. II. Némi baráti s lírai kitérő Négy évtizednél hosszabb s mindvégig zavartalan barátságunk alatt többször voltunk együtt - hosszabb-rövidebb ideig - Debrecenben, Pesten és Szigligeten. Találkoztunk egymás otthonaiban és munkahelyén, közös barátainknál, irodalmi vitákon és összejöveteleken. Előbb „levelező" barátok voltunk. Ő akkoriban Münchenben tartózkodott, én szülővárosom levéltárában dolgoztam szellemi szükségmunkásként Mata Jánossal együtt. Közös lapoknak voltunk a külső munkatársai, ez hozott össze bennünket. Személyesen csak Debrecenbe költözése után ismerkedtünk össze a levéltárban, melyet akkor Lükő Gábor, a jeles néprajztudós vezetett, Lükő és társai - Koczogh, Domokos Sámuel, Komlósi Sándor, Kovács Ferenc - az időben szervezték a Magyar-Roman Társaságot és szerkesztették a társaság lapját, a Keleti Kaput. Ezekben a munkákban én nem vettem részt, de Koczogh Ákos gyakran bejárt a levéltárba s olyankor meghánytuk-vetettük a világ, a város és a magunk dolgait. Ő nemsokára a helybeli irodalmi szervezkedés irányítója lett, jómagam azonban 1948tól a „hallgató írók" közé tartoztam. Nem publikáltam, nem jártam előadásokra, alig érintkeztem írótársaimmal. Lassan tudomásul vették a hivatalok is, a barátok is, hogy nem számíthatnak rám, s nem kapacitáltak tovább. Egyedül Koczogh Ákos próbált találkozásaink során újból és újból bevonni az írócsoport és a folyóirat körébe. Végül is az ő akaratos unszolásának engedve, s figyelembe véve, hogy már megkezdődött „az olvadás időszaka", 1954-ben mutatkoztam be újra - hétévi szünet után - verseimmel az általa szerkesztett lapban. 1957 után, amikor visszaköltözött Pestre, baráti kapcsolatunkat jó ideig ismét levelezés útján tartottuk fent.