Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

én is nagyon jól tudom. Meg is írtam: úgy kellett írónak lennem, hogy azért normális paraszt és józan családapa maradjak.) Igaz, az ilyen írásokra nagy szükség van, mert Bartókot a munkáján keresztül még túl kevés ember érti, márpedig Bartókot, a tudóst és a népi gondolkozót megismerni és megérteni: nemzeti sorskérdés. Például engem nagyon érdekel az a kérdés, hogy tulajdonképpen ez a Bartók, akit Molnár Antal megrajzol, hogyan ítélte meg az őt körülrajzó dekadens-modern literátorokat és zeneszerzőket. Mi volt az igazi véleménye Reinitzről, Balázs Béláról, Lengyel Menyhértről? Lehetséges volna, hogy ez a mélyenlátó szem, ez a sugárzóan világos intelligencia nem látott volna át azon a felszínes emocionalizmuson, „újdonságra, másra" - szomjúságon, ami ezekben az emberekben kavargott. Szépek a Weöres Sándor hindu versei is. Persze kérdés, mennyire adják az eredetit. A Szabó Lőrinc szonettjei nekem személyesen enyhe csalódást okoznak. Híre után többet vártam. Ez a költészet nekem nem tud magányügyből közüggyé válni. De lehet, hogy bennem van a hiba. Túl szűken értelmezem a kollektivista lelkületet. Gellért S. mint mindig, most is megkapja az embert, de mindig hagy valami hiányérzetet is. A varsói beszámoló is érdekes. Mindenesetre mond valamit a lengyelekről, amit nem tudtunk és így megvan a létjoga. De nem részletezem tovább a dolgot, mert sok egyéb dolgom van. Fábián Z. mondta, hogy küldjek regényrészletet. Ha volna készen. De amit megírtam - mert összefüggő fejezetek -, a Csillagnak adtam. Összegezve, amit mondani akarok: az Alföld igen változatos és irodalmi ízű és értékű anyaggal van tele, más mint a többi, de mégis hiányzik belőle valami. Mi? Talán a történelmi jelenlét, a kor problémavilága és friss izgalma. (Az Egri-novella mutatja, hogy mi hiányzik: élet, mai élet.) Visszatérve még egy szóval a szerkesztői válogatásra: ha a szerkesztői ízlés és ítélet ennyire különböző lehet, akkor talán a sematizmus nem is az írókban, hanem a szerkesztőkben fészkel? Vajon mennyi értékes kezdemény kerül a süllyesztőbe? Engem nyugtalanít ez egy kicsit, s íme ezért írtam ezt a levelet. Üdvözlettel Veres Péter" 1959. január 5-én kerestem fel. Sokan féltek akkor a közelétől. - Merre van a Gárdonyi utca 60. - fiúk? - kérdezem az esti sötétben két kamasztól ott, ahol a buszról leszállok, s az út elágazik. - A Vörös Péter? - Az! - Ott van feljebb a sarkon túl az első ház. - Valóban, drótkerítése van, csengője nincs, megzörgetem a kaput, puli rohan elő, csahol jó kutyához illően: a ház felé. Julis néni nyit kaput, fiatalosan, világos ruhában, látom munkában van. Halat tisztít. - Újságolták már a barátaik, hogy mikor lesz házszentelő - mondja Julis néni -, hát holnap van Péter születésnapja, a hatvankettedik, meghívta a barátait, Szabó Pált, Tamásit, meg a többieket. Nem akarnak megdögleni a halak. - Valóban ott vergődnek a kamrában. Tarkón üti őket a kés nyelével. Közben hazajön Péter bácsi, járt egyet a hegyen. Bemegyünk a kisházba, a dolgozó szobába. Egyszerűen berendezett félig háló, félig dolgozó. Fekhely, könyvespolcok, kerek asztal, hajlított szék, íróasztal, karszék. - Mindig írok, dolgozom, minden napra kell valami - mondja Péter bácsi. - Amit eddig csináltam, lezártam, dokumentum volt, kellett, de most meg kell formálni az embert, irodalmat kell csinálni. Ez lassabban, nehezebben megy. Amit a népi vitára írtam, nem közölték. Pedig nélkülünk nem lehet szocializmust építeni. Nem vagyunk