Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

nacionalisták. A patriotizmus és nacionalizmus más, nem tudom, miért kell a nyakunkba varrni. Néhány ember izgágasága ez, nem mindenki gondolkodik így. Képviselő se akartam lenni. Felhívtak, hogy nélkülünk nem lehet parlament, vállalni kell. És ha nem értek egyet? - megkérdeztem. Akkor lehajtod a fejed - felelték. Jó kisüsti körtepálinkát iszunk, s közelebb húzódunk a cserépkályhához, mert odakint fagy, valami kis hó is van, s ez a házacska vékony falú, áthűl estére. Péter bácsi erős, és derűs. Ha legközelebb jössz, mond meg őszintén, mi a véleményed rólam, mit tartasz rólam. Mást is megkérdezek, tisztába akarok lenni magammal. Annyit összefecsegnek, hogy már magam se igazodok ki. De őszinte legyél, ne hallgass el semmit." Január 22-én mentem el hozzá újra. Kerülöm, hogy mélyebben belemenjek a kritikába, nincs jogom hozzá, s egy olyan erős egyéniségnél, mint Péter bácsi, mit is érne? Ideadja kéziratait, véleményemet kéri, és nem változtat semmit. - Ezentúl már inkább szépíró akarok lenni, az embert akarom megformálni - folytatjuk ott, ahol a múltkor abbahagytuk. - Pedig azt hiszem, ezután is gondolkodó leszel. - Részleteket olvas fel új regényéből, a vén lányról, aki később a sógorhoz megy férjhez. Didaktikus, magyarázó, most is a nevelés patriarchális elemei foglalkoztatják. Enélkül nincs nevelés, erről beszélgetünk. Julis néni néha elmosolyodik: - Noha azért nem kellene kiírni, hogy tizennégy gyereket szült a méhe. - Meg: olvastam már én is, olvastam, jól megírta Péter. - És Péter bácsi olvas: - A gyerek szájából kiesett a cucli, felkapta a kutya... Julis néni melengeti kezét a kályhán és nevet: - Meg a csirke is felkapja... Maga is szokott írni? - veti közbe. - Néha-felelem. - Mert olyan jól érti. - Aztán kimegy, s hoz pálinkát. Megint az üveg alján van, mint a múltkor. - Meg kén mán tölteni, Péter. - Érdemes - mondom. - Van még pár liter. - Nem töltjük meg, de Péter bácsi lekísér a buszhoz. - Nem akartál az asszony előtt beszélni rólam, ugye? No, majd legközelebb elmondod. Ami időm még hátravan, szeretném tudni, ki vagyok, mit érek. - Goromba szél fúj. Szabó Pál is erről kérdezett akkoriban folyton: ki vagyok, mit értem, nem hiába éltem-e? Péter bácsiék később dédszülei lettek Koczogh Boglárkának, Hajnalkának, s mi a nagyszüleik apai ágon. Kár, hogy nem mondják ma már így: édesapám, nagyapám, dédapám. Milyen furcsa lett volna Péter bácsi szájából így hallani: apu, papi, dédike. Veres Péter sorsa, példája megismételhetetlen. Nem az a lényeges, hogy a gyepsori négy elemit járt parasztgyerekből miniszter lett, pártelnök, Kossuthdíjas író, hanem, hogy méltó volt a tisztségeire. Mindig, mindenkit tanított, s nem figyeltünk rá eleget, elégszer. Amikor Móricz Zsigmondot elcsukló hangon, könnyezve búcsúztatta, alig pár lépésnyire attól a helytől, ahol most ő is pihen, csak a nagy űrt éreztük, a semmit, hogy nincsen, aki Móricz nyomába lépjen. Veres Péter már egy évre rá, a szárszói konferencián megmondta, hogy ha „valóban a népet szereted és nem csupán a benne lévő uralmi lehetőséget, akkor a szolgálatára tedd fel az életed." Betöltötte Móricz helyét ő is, Szabó Pál, s Illyés is, ki így, ki úgy, de híven. Néha lehajtotta Veres Péter, de soha sem hajtotta meg a fejét. 1942-ben így fejezte be a „Népiség és szocializmus" című könyvét: „Egészen új tárradalmi rend kell. Az én hitem szerint ez a rend az osztály nélküli szocialista társadalom lesz." A „történelmi jelenlét" fogalmát nemcsak hirdette, élte is. Révai József mondta, hogy akármi legyen Veres Péter vé-