Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

hatását, gyengíti a folytonosság kibontását, Szabó Pál eredeti írói szándékát. Az epika áthajlik a lírába, sokszor csodálatosan szép lírába, de az okozatok mögül elvész az ok. A magyar paraszti Proust! - kiálthatnánk lelkesen, s nem nagyot tévednénk, ha módszerére gondolunk: ez emlékezés geológiai gyűrődéseire, mely egymás mellé ültet időben távol eső jelenségeket, mely előtt csak a nagy egységek fontosak, s nem az időbeli egymásután. De míg Proust egy-egy emlékképet ezernyi apró részletére bont, Szabó Pál helyzetek, alakok, hangulatok tömegét sűríti egy-egy képbe. A pillanatból kiinduló, s a határokat a végtelenbe kiengedő érzelmi előjelű emlékezésnek másik veszélye is van: az emlékezés fényében és a mindenség nagy folyamataiban elmosódik az emberi küzdelem dialektikája. Ez nem jelenti azt, hogy Szabó Pál életrajzában elsikkadnak az osztályellentétek, vagy talán mentséget keresne bármifajta kizsákmányolásra. A pálinkafőzőket, a tőkéseket, a vegetálásra szorított pusztai életet, az ellenforradalmi vezetőrétegeket éppen úgy nem menti, mint násza, idős Tóth Sándor paraszti gőgjét. De az már nem „mindegy", hogy megbocsátó elnézéssel gondol-e vissza rájuk - s ezt Szabó Pál tudja legjobban. Mert nem volt mindegy első regényének, az „Emberek"-nek még határozatlan társadalomszemlélete, nem a „Békalencse" eldöntetlen pere paraszt és úr között, s hősének, Hajdú Sándornak visszahúzódása a tanyára, nem volt mindegy a „Papok, vasárnapok" patriarkális megbékélése, és nem az a mély rokonszenv, mely az „őszi szántás" és „Anyaföld" kiszolgáltatottjait kísérte, nem mindegy, hogy a „Csodavárásában végképp - és regényei között először - kimondja nyíltan, hogy: a kompromisszum urak és dolgozók között bukás. És a „Szakadék" Szabó Pálja számára sem volt megoldás az úrrá levés, s nem a visszaparasztosodás, és nyíltan kimondta, hogy az osztály talán társadalom a megoldás, mert az osztályok közötti szakadék áthidalhatatlan. És az sem mindegy, hogy „A nagy temető" Dózsájába Csáky Kata asszony csókja már-már majdnem belefojtja a szót. Kevés írónknál tudjuk olyan világosan nyomon követni az osztályellentétek felvetésének szándékát, szemléletének fokozatos fejlődését, nyelvének tisztulását, a népnyelv beáramlását, mint éppen Szabó Pálnál. Minden kötete egy-egy állomás felfelé, de állomása az „alászállásnak", a nép felőli ábrázolásnak is. Vajon írói tudata most ismét engedne a könnyebb ösztönösségnek? Nem. Csupán a kompozícióban engedett. Nem olyan hiba, amit ne lehetne figyelemmel könnyen kijavítani a továbbiakban, ahol ez elengedhetetlen követelmény lesz. Már önéletrajza második kötete, a „Legények vagyunk", s a negyedik, „Az írás jegyében" is lényegesen hibátlanabb ebből a szempontból. A határok felbontása, a lírai megszépítés természetesen nem egyedül az emlékezés természetéből, hanem Szabó Pál világképéből is következik. Egy helyt ezt írja: „Jaj, ez a fogyó hold". Aztán éppen a holdra irányítva: „Valahol ebben van a nagy titok csücske, ami annyira, de annyira felkavarta időközönként a letűnt és ősrégi kultúrákat, társadalmakat." Elenyésző, de nem jelentéktelen mondatok ezek. Nem panteizmus, sem valamilyen elkésett napkultusz jelei. Emlékezhetünk, mennyire megejtette Szabó Pált néhány évvel ezelőtt Joliot Curie előadása a nap elhasználatlan energiáiról. Azt meg minden olvasója érezheti, hogy mennyire sajátosan Szabó Pál-i ábrázolás, amint alakjait az idő végtelen folyamába állítja. Az sem véletlen, hogy mindjárt a könyve elején megjegyzi: annyi