Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

értelme van élete hatvanéves kerülőjének, amennyi gyógyulást az emberek ijedelmére talált. A Hold, a Nap, s az élet szüntelen és nyugtalan áradása, a félelem, s az a perspektíva, melyből Szabó Pál az életet szemléli, szorosan összefügg. Hogyan? A primitív embert a természetnek számára még ismeretlen erői tartják félelemben, azt a közösséget, melyből Szabó Pál indult el, a feudálkapitalista társadalom rémei: munkanélküliség, gazdasági csődök, háborúk, uraskodás, értelmetlen tanulnivalók, s mennyi más: megmaradt babonák, patriarkális apai szigor, szegénység. A parasztság erejét természet és társadalom egyaránt bénítja. Szabó Pál a félelem nélküli életet akarja, emberszeretetének ez a sugalmazója. Bevilágít rejtelmesnek hitt emberi sorsokba, hogy ne tűnjenek félelmetesnek, legfeljebb szánandónak; lerombol bálványokat, urak és álnagyságok bálványait, hogy ne élhessenek vissza a hiszékeny félelemmel; a románok emberségével példálózik -, hadd fényesedjék a sovinizmus félelmetes önzése ellenére; kitárja még saját élete gyarlóságait is, hogy ne környékezhesse a misztikus csodálat. Szabad élet csak a félelem nélküli élet lehet, s az embert a félelem vadítja el, fosztja meg emberségétől - ezt tanítja Szabó Pál könyve, ezért nem egyszerű filantrópia az ő humanitása, hanem az emberszeretet akadályait elsöprő indulat is. Az a társadalom, amelynek ellenében emberré nőtt, képtelen volt a humanitásra, abban a társadalomban az emberség anyák szomorúságában, kicsi szerelmekben, méltányolatlan, de jól végzett munkákban talált csak kifejezésre, eleve előkészített tehát a tiltakozásra. Nem egy regényében a „pillanat" felől nézte Szabó Pál a világ és a történelem nagy rendjét, s most is tézisnek teszi: „Az ember mindenütt és mindenhol a jelen pillanatban él, ebben gondolkodik. A pillanat az élet közepe, ebből indul ki a múlt és jövendő... a pillanat megmérhetetlen, tehát végtelen." Gyakorlatban éppen ezen a szubjektivitáson igyekeznék felülemelkedni, amikor elevenen cáfolja a „percemberkék" percbe merevült életének jogosultságát. Szabó Pál nem misztifikál semmit, még ha nem is egyszer tesz ámulatai után felkiáltójelet. Az sem valamilyen misztikus álfilozófia, hogy az ember kisebb világának és a mindenségnek távoli összefüggéseit keresi. Ha megmarad az életfolyamatok szűkebb kereténél, a történések egyszerű rögzítésénél, talán könnyebb feladatot vállal. De az élet értelmét nagy összefüggésekben megragadni, akár csak sejtetni, olyan vállalkozás, melynek nehézségeit nemegyszer érzi és hangsúlyozza. A nap és hold „távlatai" pedig nem jelentenek egyebet, mint megkísérelni az embert a természet nagy egészében látni és láttatni. Jól vagy rosszul, ezt a teljes életmű tanulságai döntik el. Az önéletrajz új, s egyben záró kötetének első fele házasodásáé, a feleségé, irodalmunk asszonyportréi közül talán az egyik legszebbé. Úgy fogalmazza meg az érzéseket, hangulatokat, mint a muzsikában Mozart. Nem a hangulatok képeit és az érzésekről alkotott fogalmainkat, hanem az embert, ahogy benne áll a történésben, s mintha idegei szüntelenül szavakkal jeleznék legparányibb rezdüléseiket is. A kötet második fele a „Tíz esztendő" variációja. De ami ott költői és epikusán szétáradó, itt dokumentatív és vázlatos - a hátrányára. Kiérzik belőle a történelmi közelséggel folytatott küzdelem. Emlékezzünk csak vissza a „Tíz esztendő"-nek arra a lapjaira, mikor az első írói kísérletekről beszél. Személyes adottságairól: a nyugtalanságáról, szemlélődő hajlamairól és érzékenységéről. A környező világ zsúfolt élményeiről, s hogy nem tud beletö-