Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

Nem arról van szó, hogy a megszépítő távolság elmossa a küzdés határait, nem arról, hogy mindenáron derűvel világítja be az árnyékot is. Ha pontosan számba vennénk életének minden örömét és minden keserűségét, az előbbi maradna alul. De míg Tolsztoj ifjúságában a kiábrándulás nagy stációit, az arisztokráciába való beilleszkedés meddő és haszontalan törekvését látta, amíg Gorkij élete azt példázta, hogy „az embert a környezettel szemben kifejtett ellenállása alakítja ki" - ahogy ezt Az én egyetemeimben megfogalmazta -, addig Szabó Pál nem igazolást és nem az élet retteneteit keresi, nem azt, hogy mit tegyünk, hanem, amit tenni érdemes: „Keresni a gyógyulást az unokám ijedelmére, meg minden gyermek, minden ember ijedelmére, mert hiszen mindenki félt már a világon valamitől! ... Az író, amire vágyik, ami után szalad, amiért él: a sírás nélküli emberi élet. Minden eddigi önelemzés Szent Ágostontól Montaigne-ig, Rousseau-tól Kellerig az élet nagy sírásainak és rettegéseinek leltára, ráeszmélés az élet végtelen ellentéteire, a kiszolgáltatottságra, az osztály társadalomban és világnézeti bonyodalmában alulmaradt ember új és új panasza, vádirata. Micsoda ára van ebben a végtelen sor sírásban egy Dickens vagy Tamási derűjének! Mennyi kábítót fogyaszt a szenvedés kerülgetése, amíg a humor végül is feloldja, elcsendesíti a felindulást. Szabó Pál is megadta az árát, s ha a szenvedést nem kerülte el, a megoldást is keresi nyomban. A múlt önéletrajzai megmutatták, hogy mint nevel emberré a küzdelem s mint zülleszt el a kényelmes alkalmazkodás. A Nyugtalan Élet szubjektíven hiteles és művészi forrása annak, hogyan vergődik emberré a nagybirtok szorításában egy magyar jobbágyfalu gyermeke, s milyen iszonyú tehertétellel veti ki a család melegéből apák és nagyapák nyomorúsága, vétke, birtokosok és tőkések embertelensége. Példás és figyelmeztető ebben az életben az, hogy mennyire úrrá tudott lenni minden szomorúságán az öröm, mennyire a mások élete volt fontos, mikor ember embernek farkasa lett családban, társadalomban egyaránt, hogy mennyire szeplőtlen maradt erkölcsi tisztasága, hogy az egykönyvű emberek világában milyen súlyos szerepe van az írott szónak, hogy a közös és jól végzett munka milyen erős támasztéka az emberi biztonságnak. Szabó Pál könyve az emberi szabadság, erkölcsi tisztaság, termékeny tudás, közösségi munka, a másokon segítés dicsérete - egy olyan kor példáján, mely valóban minden lehetőt megtett, hogy csapdáival, társadalmi béklyóival, palinkafőzdéivel éppen úgy, mint a gyermek számára érthetetlen tankönyveivel, vagy éppen züllesztő háborúival megtörje az ellenszegülőt. Az önéletrajz egyetlen hősének, Szabó Pálnak küzdelmét néha mégis túlságosan magános küzdelemnek érezzük, olyan szerepnek, melyhez mindenki más csak statisztál. Klasszikussá érett, jól kidolgozott részletei mellett, mint amilyen az apja ezermesterségéről, a szilasi határban sarjult szerelemről, tanítójáról, a kőműves munkáról, a Kiss Etelkáról - feleségéről - írott, hogy csak innen-onnan emeljünk ki egyet, s a dokumentatívan érdekes emlékek mellett feltűnnek a fáradt lapok, ahol a nyugtalan fantázia nem teremtett rendet az élet szövevényeiben. Az, ami eredeti benne, és amire szándékosan is törekszik Szabó Pál: a dolgok végtelen folyamatának, az élet hullámai gyűrűzésének ábrázolása veszedelmessé is válhat, s azzá is vált, amikor írójuk engedett az egymásra toluló emlékek sokszor nagyon szétágazó „rendetlen rend"-jének. Ez érdekes lehet az asszociációs folyamatok szempontjából, de gyengíti a kompozíció egységes