Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

Szabó Pál önéletrajza NYUGTALAN ÉLET Mi az élet értelme? - kérdezi a regényíró, mi volt az én életem értelme? próbálja megfejteni az önéletrajz. Móricz a hatvanadik évére, Tolsztoj már a huszonnegyedikre. Tolsztoj előre felvette későbbi regényalakjainak leltárát, az öregedő Móricz úgy érezte, hogy csak éppen gyermekkora maradt ki regényeiből. Szabó Pál, egy másokért ellobbant élettel sarkában, másképp teszi fel a kérdést: „Vajon éltem én valóságos, emberi életet, vagy ax életem nem volt más, mint állandó, soha meg nem szűnő nyugtalanság az igazi szépség, az igazi jóság, az igazi emberi élet után?" Élt-e valóságos életet, tel át: kialakulhattak-e képességei, betölthette-e feladatát, s nemcsak kénytelen-kelletlen vagy rosszul vállalt szerepekben, abban a bizonyos örök „nyugtalanságban", soha magára nem találásban veszett el élete? És mit felel rá? Az életnek van értelme, csak mindent helyére kell zökkenteni, hogy a félelem és nyomorúság helyébe az öröm és emberség lépjen. Miben több és más Szabó Pál írása a hozzá hasonlóknál? Az élet és az ember szüntelen szeretetében. Ezért tud hétköznapi jelenségeket, látszólag jelentéktelen tárgyakat az érték magasára emelni, ezért szépülnek szerelmei is az érzelem himnuszaivá. Az elfogódottság, néha az elfogultság a szülője annak a humanitásnak, mely apja első nevelő gesztusára meg tud bocsátani minden elszenvedett ridegséget, mely semmissé teszi nála a nemzetiségi ellentéteket, mely még a menthetetlen hibák mögött is a menthetőeket keresi, de ejti ugyanakkor olyan másik végletbe, melyben elhomályosodnak - például éppen - az imperialista világháború valóságos történelmi indítékai. Az élet szeretete, a világ megbecsülése, s a humanitás igazolja azt is, amit Szabó Pál így fogalmaz meg: „Öröm nélkül nem lehet élet az élet." Életöröm, persze, sokféle van. Más a Rabelais-éké s megint más az életélvezés narkózisa. Szabó Pálé az élet értelmébe vetett öröm. A közösségben élő ember tudatosságával és a természetben edzett ember érzékenységével keresi az összefüggést egyén és társadalom, ember és természet között, s úgy látja, hogy a boldog és félelem nélküli élet feltétele már gyermekkorban a szabadság és a közösség; hogy széppé már a gyermek sorsát is az érzelem mélysége, tisztasága, a világ ezernyi valóságának befogadása teszi; hogy okos csak az értelmes, célszerű élet lehet; s hogy bármily buktatót állít az élet az ember elé, támadni kell konokul és elszántan, átgázolni minden akadályon, semmit se várni. Szabó Pál optimizmusa sohasem ráadás, vigasztalás, nem is valami érett megbocsátó bölcsesség. Gyakran emlékeztet rá, hogy örömét mennyi csalódás szülte, hogy meddig bánta élete egyetlen pillanatát, amikor nem volt őszinte önmagához.