Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

I. A város igézetében

A KOLLÉGIUM HŰVÖSÉBEN Magyarország és a műemlékek? Divat volt egy időben, hogy legyintettek rá: elpusztította a török. Könnyű volt Bécsnek, mert feltartóztattuk a szultán hadait, könnyű volt Prágának, mert a csehek saját vödreikkel siettek oltani a tüzet. Bezzeg mi magunk gyújtottuk fel, amit a török meghagyott. Nem egészen így volt. Az elmúlt két évtizedben hatalmas, de megtérülő áldozattal feltártuk, megmentettük hazánk történelmi múltjának csodálatos értékeit. Nemcsak Sopron és Kőszeg, a római kori Szombathely, s a barokk Székesfehérvár, a gótikus budai Vár és a reneszánsz Visegrád épült fel előttünk kulturális központokká, nevelő és figyelmeztető látnivalóvá, de a távoli határmenti Nyírbátor és Csengersima nemkülönben, hogyha most éppen csak a Végekre emlékeztetünk. Szalonna, Vaja, Tákos, Pannonhalma, Egregy, Siklós, a pécsi Barbakán és felsorolhatatlan tömegben restaurált műemlékeink ma már zarándokhelyei a szellem emberének. A debreceni Kollégium is az. Nem kellett hozzá a török, súlyos tűzvész pusztította ezt a sövényfalú, zsindelyes, nádfedeles, zsúpos, udvaraiban szalmakazlas, szénakazlas, venyigés várost csak a tizenkilencedik században hétszer is, százával emésztve a házakat, tizedelve a malmokat, nem kímélve templomot és városházát. 1538-tól számítjuk a Kollégium történetét. De már 1564-ben tűz döntötte le, 1705-ben osztrák zsoldosok dúlták fel, s tudjuk mégis, hogy kik tanultak Krakkóban diákjai közül, kik Wittenbergában. Ismerjük törvénykönyvét, professzorainak nevét, tudjuk, hogy évszázadokon át a „szegények iskolájának" nevezték, mert évenként több száz jobbágy gyermek tanult falai között, olyan „fukar" debreceni gazdák költségén, akik ha letették az ösztöndíjat alapító zacskó aranyat a tudós professzorok asztalára, nem felejtették hozzátenni: „De a zacskót visszakérem". Nem hiába nevezi Tóth Endre, a város poétája „az ellentmondások városának". Nem véletlenül írta szép vallomásait Szabó Magda, de nem is soroljuk fel ezt a már hovatovább klasszikussá váló névsort Csokonaitól Fazekason, Földin át Adyig, Móriczig, Tóth Árpádig, Oláh Gáborig, Gulyás Pálig, Szabó Lőrincig, Fehér Gáborig, akiknek sokakkal együtt volt olyan mondanivalója, amit Debrecenről csak az „idevalósiak" mondhattak el, ha nem is itt születtek vagy haltak. Megérkeztünk a hajdani Piac utcán át a Nagytemplom elé. (Hová lettek már a piacok, a Csapó utcából is, ahová kiszorultak, hová a gubacsapók, akikről elnevezték, s hová a kicsi, tekervényes utcák-Vár, Nyomtató-a sugárutak mellől?) A „maradandóság városából" alig maradt maradandó, de még azzá lehet s olyanná, amilyen gazdagságot őriz a magyar klasszicizmus legszebb emlé-