Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

I. A város igézetében

ke: a Nagytemplom, amit őriz a romantika legszebb szobra, Izsó Miklós Csokonaija, s végül is, ami most foglalkoztat bennünket: a Péchy Mihály tervezte Református Kollégium, s benne a Nagykönyvtár. Lenyűgöző a látvány a Nagytemplom előtt, ez a nyugalom, az elterpeszkedő hatalom és a f elf elő ívelő oszlopok végleteinek ebben a már magyar és alföldi szimbólumában. Valóban, minden elpusztult itt, ami Csokonai előtt volt, föld alá került a XIII. századi András-templom, s föld alá az a Tócó partjára épült kilenc kicsi falu, melyek fekvését még a közelmúlti térképek utcáinak vonala is pontosan jelezte, melyekre a mai Debrecen épült. Megkerüljük a Nagytemplomot, s a környezet felhőt ostromló épületei előtt Csokonaival találkozunk. Története van ennek a rokokó hangulatú, megilletődést keltő, s hűségesen reális szobornak. Debrecen máig sem egészen fogadta be. Szabó Magda forró emlékezéseiben sem találom. Talán, mert minden más művészi alkotásnál, Medgyessy Móriczánál, Petőfijénél, a Déri Múzeum előtt fekvőinél, az emlékkerti Bocskainál is debrecenibb. Vagyis: ember, ami a testét, alakját illeti, de a külső, amit a kor ráaggatott, az hivalkodó, tetszelgő, hamis. Az „ellentmondások városában" az „ellentétek szobra". 1805ben halt meg Csokonai, s csak 1861-ben indítottak mozgalmat cíviseink, hogy szobrot állítsanak költőjüknek, de nem respektusból, jóvátételül a mostoha sorssal szemben, hanem mert kevés volt a szobor Debrecenben, s az üres teret valamivel ki kellett tölteni. De Izsónak az igazsághoz hívebb eredeti terve nem tetszett, túlságosan bölcsnek, soványnak, ábrándosnak találták; meghizlaltatták hát, büszkébbé tetették. így is szép ez a Péterfia lakatlan parasztházában mintázott szobor, s szép az a gesztus, amivel az értetlenségbe belebetegedett szobrász élt, amikor is a kollégiumi Nagykönyvtárnak ajándékozta a gipszmodell j ét. A Nagykönyvtár! Kölcsey, Arany, Móricz portréja előtt haladunk el a Kollégium kapujáig. S már a kapuban megüt a hűvöse, falépcsőinek fanyar illata, Gáborjáni Szabó Kálmán feljárót díszítő freskóinak különös hangulata, s árad ez a hűvös az ajtók vasveretéből, a hulló vakolatból, abból a nagy-nagy udvarból, amelyet körülfutó folyosók akár szerzetesi cellákat is rejthetnének. A humánum, a tisztesség, a kezdeményező bátorság otthona volt a Kollégium mindig, s lágy ívű boltozata, csendje, padlója reccsenései, a fegyelmet parancsolják ránk. Százezernél jóval többen látogatják a debreceni Kollégiumot, s benne a Nagykönyvtárat évenként. Mit visz magával a rengeteg ember abból, ami ez a könyvtár valójában? Keveset. Galériát tartó karcsú oszlopok képét, aranyhátú bőrkötések érintetlennek tetsző ragyogását. Valami olyasmit, hogy: nagy múltat, tiszteletre méltó tudományt látott félmillió kötetben, 146 ősnyomtatványban, 1300 régi magyar nyomtatványban, 38 kódexben, pedig nem is látta valamennyit. Nem látta a Magyarország felfedezésének, a Válasz szerkesztőjének, Sárközi Györgynek sorait, melyet halálba indulása előtt írt 1944-ben, nem látta Arany János Buda halálának kéziratát, nem látta a természettudós Linné munkáinak első kiadását, nem tudja, mi a különbség a nevezetes debreceni bőrkötések, s mondjuk a kolozsváriak között, nem tudja, milyen hatalmas lépést jelentett a nyomtatásban az itt látható Elzevir-nyomtatvány, vagy éppen a rézmetsző diákok - a kitűnő műfordító s irodalomtörténész, Tóth Béla gondozásában most kiadásra került munkássága. Ahogyan igyekszik Debrecen megszabadulni múltjától, a külsejében