Szabadfalvi József: Mézeskalácsosság Debrecenben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 46. Debrecen, 1986)
I. A mesterség története
szabályok értelmében megtartatjuk, elismertetjük és kiadatjuk, így ezekhez hozzájárulásunkat adjuk, ezeket törvényesítjük, elismerjük és kiadjuk. Városunk érvényes pecsétjével megerősített jelen oklevelünk érvényességének és tanúságának közvetítésével. Debrecen szabad királyi város 1713. júl. 19. Posalaki János jogász jegyző (patriae nótárius) által adatott ki." A debreceni mézeskalácsosok a király által szentesített oklevelet 1726-ban kapták meg III. Károlytól, Mária Terézia apjától. 1726-ban a következő mézeskalácsos mesterek alkották a céhet: Szabó Miklós, Baltazár György, Csizmadia András, Szabó Ferenc, Szálai János, Kökényesi János és Kulcsár János. 25 A mesterek 13 év múltán már nem ugyanazok, de számuk egyaránt 7. Egészen bizonyos azonban, hogy mézeskalácsosok már korábban is dolgoztak a városban. A céhlevelek artikulusai arról tudósítanak, hogy Debrecenben s a környező településeken sokan sütnek mézeskalácsot a céhen kívül: „Mivel hogy mi körülünk sok Contárok találtatnak, mind Városukban és Falukban, kik az eő Mesterséget igazán nem tanulták és nem Czéhesek, az ilyenek szabad sokadalomra a Mézes Kalá cs sütő mesterségen való műveket bé hozniok és árulniok nem engedtetik, rajtakapatván pedig tőlük el vétessenek Bíró Uram hírével, melynek fele Bíró Uramé, fele a czéhé legyen." 26 Nem régen hagyhatta el a mézeskalácsos mesterség a háziipari kereteket a Tiszántúlon, ha a környékén még ilyen sokan foglalkoztak a készítésével. Ez alapján azt kell feltételeznünk, hogy nem a XVII— XVIII. század fordulóján kezdik Debrecenben és környékén a mézestészták készítését, hanem már jóval korábban, a céh megalakulása előtt. A kontúrokra (céhen kívüli mester) a későbbi időkből is vannak adataink. Ez alapján állíthatjuk továbbá azt is, hogy Debrecenben talán nem is a céhes mesterek, hanem a céhen kívüliek képviselték a mézeskalácsösságot. Bizonyítja feltevésünket a céhlevél utolsó artikulusa is, amely kimondja, hogy ha nem tartják be a céh tagjai a szabályokat, akkor „az előbbeni rendeletlenségre jussanak". A céhek megalakítása tehát közel sem azonos egy-egy mesterség létrejöttével ! A debreceni, XVIII. század elejéről fennmaradt céhlevélben felsorolt mesterek kivétel nélkül mind magyarok s mindnyájan földdel is rendelkező debreceni polgárok. 27 Ez is arra utal, hogy nem a céhlevél kiadásakor telepedtek le a városba, hanem már korábban is itt kellett dolgozniuk, csak így lehetséges az, hogy a XVIII. század első éveiben földdel rendelkező debreceni polgárok voltak. A debreceni mézeskalácsosok céhe ugyan sok tekintetben önkormányzatot élvezett, mégis a város gyakran beleszólt az életükbe. Ezeket a céh alapítólevelei és a későbbi rendelkezések pontosan meg is szabták. Az év elején megválasztott céhmestereket a város tanácsa által küldött bizottság eskette fel. A megválasztott céhvezetőség köteles volt felkeresni a város főbíráját, neki ajándékot vinni. A mézeskalácsos céh bírói hatásköre is korlátozott volt, felsőbb fokon a városi tanács döntött az ügyekben 28 A XIX. század elején helytartótanácsi leiratok még fokozottabban a város hatásköre alá helyezték a céhet. Ekkor már a gyűléseiket sem tarthatták meg a céhkomisszárius jelenléte nélkül. 29 A céhek általában kapcsolatban voltak az egyházzal is. E téren a debreceni céheknek más volt a helyzete, mivel a református egyház nem vonta be őket vallási tevékenységeibe. Nem volt szokásban a céhláda megáldása és a körmenetekben való részvétel sem. A XIX. század elején országos rendelkezések tették kötelezővé a céh zászlaja alatt a nagypénteki 25 HBML. Céhiratok. 26 Céhlevél, 1726. 35. art. 27 Céhlevél 1713. 23, 51. art. 28 Céhlevél, 1726. 1, 5, 11. art. 29 A Helytartó Tanács leirata a czéhek rendtartásáról. HBML. Helytartótanácsi Iratok, IV.A. 1011/C. 1805. 13. art. Debrecen
