Szabadfalvi József: Mézeskalácsosság Debrecenben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 46. Debrecen, 1986)

VII. A vásározás

A vásárokon meghatározott sorrendben telepedtek le. Az elsőség — a szokásjog szerint — mindig a helybelieké volt. Utánuk sorban a vidékiek következtek távolsági sorrendben. Minél messzebbről jött egy-egy mézeskalácsos, annál hátrább került. Ha több volt egy-egy helységből, akkor a sorrendet nyilazással döntötték el. Ez volt szokásban a vásárra járó iparosok körében. A debreceni vásáron történő nyílvetést Hennán Ottó írja le. „Debreczenben a nyílvetés gyakorlására nézve, mindezideig régi feljegyzés nem akadt; de fennáll a gyakorlott vásárosoknál. A legnagyobb iparágak: a szűcsök, csizmadiák, szíjgyártók és fonatos sátrak gazdaasszonyai nyilat vetnek a helyért, a melyen árulhatnak. Minden iparosnak, gazdaasszonynak van saját nyila, azaz nevével vagy jegyével ellátott réz, vagy bádog bárczája. Meghatározott helyeken, a sorokat és a kezdőpontot, azután összeadják a nyilakat — nyíleresztés — és végre következik a húzás=nyílvetés. Akié az első kihúzott nyíl, azé az első és tovább a többi nyíl szerint a többi hely. Ez teljesen azonos a nyílvetés gyakorlatával, csak hogy a nyíl a kor haladtával, bárcza alakot öltött."

8 A debreceni, karcagi és nyíregyházi mézeskalácsosoknál a vásáron a legrégibb iparral rendelkezőé volt az első hely. Azt tartották, hogy csak a suszterek, csizmadiák és az árusok, tehát az „alantasabb" mesterségek döntötték el a vásáron a helyet nyílvetéssel. Egynémelyik mester hallott arról, hogy valamikor szokásban volt a nyílvetés a mézeskalácsosok körében is. A nyit (már csak kis papírdarab) beledobták egy kalapba, s amikor mind benne volt, egy arra járó ismeretlen gyerekkel húzatták ki, és a húzás sorrendjében telepedtek le. A vásárokon a sorrend nem volt közömbös. A jó vásár gyakran függött attól, hogy milyen helyet kapott az árus. Az elhelyezkedés gyakran foglalkoztatta a hatóságokat is. A vásárokon a több sátorral rendelkező mézeskalácsos-mestereknek volt egy fősátra és voltak melléksátraik. A fősátrak egy sorban voltak a legforgalmasabb helyeken. Debrecenben a Széchenyi utcán a Szepességi utca sarkánál, Nyíregyházán a Rákóczi úton. A debreceniek a kargaci mézeskalácsosokat szerették kiszorítani ebből a sorból s az utca másik oldalára akarták helyeztetni őket. A melléksátrak a vásár különböző helyein az árusok sátrai közé voltak beiktatva. Voltak sátraik a mutatványos téren és más utcákon is. A fősátorban a mester vagy a felesége árusított. A melléksátrakban a segédek, rokonok, kiverőlányok, esetleg alkalmi árusok végezték az eladást. A mézeskalácsosok is — mint a többi kisiparosok is — eljártak a környező helységek vásáraira, az elmúlt századokban még fokozottabb mértékben, mint az utóbbi évtizedekben. A debreceni mézeskalácsosok 18. század elején kiadott céhlevele a következőképpen szabályozza a vásáron való viselkedést: „Nem különbön mind a mi vásárunkban, mind külső vásorokban ki rakodván ne legyen szabad maguknak a Mestereknek sem Cselédgyeknek .a Vásárló Embert más elől, vagy szóval el híni, vagy intéssel el idegeníteni, két forint büntetés alatt."

9 Valószínűleg már akkor is több vagy nagyobb sátorban árultak, ha ott volt xi mester is és a „cselédgye" is. A századunk folyamán vásárra a mester vagy a felesége, nagyobb vásárra az egész család és a segédek is elmentek. A vásárra minden mézeskalácsos központból szekérrel mentek. A harmincas évek óta vasúton és teherautón is szállítottak. Azt tartották, hogy ez sokkal kényelmesebb. Az áruk szállítására vonaton kaptak kedvezményt is. Más városokban élő mézeskalácsos-mesterek is szekérrel szállították az árut és a sátorfát a vásárokra. Szekéren szállították az árut a mézeskalácsosok más városokba is.

10 Az utóbbi évtizedekben nem minden vásárra járó kisiparosnak kellett külön szekér, különösen ha az nagy szekér volt. Ezért vásárra menés előtt társultak s így együtt alkudtak meg a kocsira. Ha kivolt egy szekérre való társaság, akkor annak, aki még hozzájuk akart 8 Herman Ottó: A nyíl. Magyar Nyelv, II. 1906. 242., 28. 9 Céhlevél, 1726. 32. art. 10 Hofer Tamás szíves közlése; Sólymos i. m. 1—2.