Szabadfalvi József: Mézeskalácsosság Debrecenben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 46. Debrecen, 1986)

VI. Gyertya, offer és méhsör

készítésével Nyíregyháza, Kisvárda, Sárospatak és Ungvár, kisebb mértékben Debrecen mézeskalácsosai foglalkoztak. A tarka vagy finn/is gyertyák készítését kétféleképpen végezték. Sárospatakon pergamenpapírt merítettek színesre festett viaszba a vízbe mártva leválasztották a vékony viaszréteget, amelyből fémbökővel (különböző alakú lemezszaggató) vágták ki a kívánt alakú díszítményeket. A díszítményeket mángorlás útján nyomták bele a gyertya előzőleg felmelegített felületébe. Kálmánczhelyi Ferenc debreceni mézeskalácsos a firm//készítést másképpen mondta el: A különböző elemek készítéséhez voltak kis falécecskéik (a névre már nem emlékezett), amelyeknek a végei levél vagy különböző virág alakra voltak kifaragva. Ezt belemártották felolvasztott viaszba, majd hideg vízbe mártották. A vízben levált díszítményeket ugyancsak mángorlással nyomták bele a gyertya felületébe. A több darabból összeállított díszítményeket lerakták a mángorlótáblára és egyszerre mángorolták bele a gyertyába. Ezt a munkát Debrecenben gyertyarakásnak mondták. A gyertyákat díszítették különböző színű sztaniolpapír rátétekkel is. Az előre kivágott színes lemezkéket a felmelegített gyertya falára ugyancsak mángorlással nyomták rá. Szokásban volt, különösen a Hegyalján, az egyházi témájú levonókkal és szentképekkel való díszítés is. A képek köré finn/is vagy sztaniolból kivágott virágdíszítményt helyeztek. A tiszántúli mézeskalácsosok gyertyadíszítésének másik módja a cvikko/ás. A gyertya felületét kissé felmelegítették és cvikko/ókkal, különböző alakú csipesz és fogószerű szerszámokkal formálták ki, díszítették a gyertya felületét. A nagy, leginkább rituális vonatkozású gyertyák díszítése mellett szokásos volt kisebb, egyszerűbb gyertyák díszítése is. Készítettek színes gyertyát oly módon, hogy a kész gyertyát belemártották vagy teljesen, vagy csak az alsó részén festett viaszba. Készítettek olyanokat is, amelyet a ringen egymás után több színű viasszal öntöttek meg, s így a különböző színű anyag gyűrűszerűén rétegződött egymásra. Márkus Mihály a népi világításról írott tanulmányában a gyertyáknak a magyar népi világításban betöltött szerepét igen lényegtelennek tartja. Véleménye szerint a gyertyát az úri nép és az egyház használta, s csak nagyon rövid ideig lett a mécses riválisa az „uraknál" használt gyertya.'

8 Tudjuk jól, hogy a gyertyával való világítás a parasztság körében sohasem vetekedhetett a tűzhely világító lángjával, a fokláwal és a különböző mécsesekkel, szerepét azonban lényegesebbnek tartjuk. A méhészkedés a magyar nép egyik ősfoglalkozása. Középkori, sőt Árpád-kori okleveleink szűkszavú, de igen értékes tudósításokat nyújtanak a magyar méhészkedés múltjáról. A méhészkedésben pedig a méz mellett igen nagy volt a viasztermelés is. Mézhez a magyar népterület legnagyobb részén még évtizedekkel ezelőtt is csak a méhek leölése útján jutottak, s a méz mellett a viasz is egyik főterméke volt az intenzív népi méhészkedésnek. Az évszázadokon át olyan híres és nagyfokú marha- és juhtartás pedig a faggyút biztosította a gyertyák öntéséhez. A viasz és a gyertya népi orvoslásunkban is nagy szerepet játszik, s igen jelentős a különböző népszokásokban és hitvilágban is. 5. Offerkészítés Búcsújáró helyek templomaiban jellegzetes viaszból készült alakokat, testrészeket, állatokat és tárgyakat ábrázoló szobrocskákat, domborműveket találunk. Különböző betegségben szenvedők ajándékai ezek. A viasz fogadalmi tárgyakat Tiszántúlon ofiemek vagy 18 Márkus Mihály: A magyar népi világítás. Ethn., LI. 1940. 112.