Varga Gyula: Debreceni szíjgyártók Kathy László, Kádár Gyula (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 45. Debrecen, 1986)

A kantár egyes részeinek összeillesztésében még szűkebb tájunkon, a Hajdúságban is voltak különbségek, de ezek nemcsak térben, hanem időben is változtak, s az egyes műhelyek egyénisége is felismerhető rajtuk. Debreceni jellegzetességnek tartják pl., hogy a kantár egyes részeit nem csatok, hanem karikák fogják össze, de ezen belül is legalább 4—5 féle karikás kantárt tartanak számon. Mindenkor nagy súlyt helyeztek a mesterek a kantár díszítésére. Az alapszíjra rávarrt borítószíjakat néha szironyozták, cifrázták, lyuggalták s a lyukak alá színes alátéteket helyeztek, esetleg réz szegecsekkel kiverték. A pofaszíjon kívül, a halánték táján krómozott vagy nikkelezett kerek rézlemezt, úgynevezett tükröt helyeztek el (tükrös kantár). Néha a homlokszíjat fényes fém, esetleg ezüstből való párta helyettesítette. A szemlőkre díszes réz szegecseket, esetleg nemesfémből készült koronát, címert vagy más jelvényt raktak. Különös dísze volt a debreceni kantárnak a homlokrészre és a pofaszíjra helyezett díszesen fonott sallang (homloksallang, pofa-, vagy fülsallang). A kantár minéműsége függött a zablátói is. Egyszerű igás lovaknál ősidők óta a két részből összekapcsolt, két végén zablapálcával és karikával ellátott csuklós, karikás zablát alkalmaztak. Hátas lovaknál, s néha makacs természetű igás lovaknál is alkalmazták a német-, vagy feszítő zablát. Ennek lényege, hogy maga a zablatest egy darab vasból készült, melyhez hozzáforrasztották a két zablapálcát is úgy, hogy a zablavas a pálcák kb. kétharmadánál vannak rögzítve. A fékszár csatlakozására való karika a zablapálca egyik végénél van, a másik végétől pedig egy erős láncot vezetnek át a ló álla alatt. így ha a fékszárat meghúzzák, a lánc (kétszárú emelő módjára) a ló állcsontját megfeszíti, nagyon erős rántással akár el is törheti. A magyar parasztok ezt a kegyetlen eszközt nem szerették, csak végső esetben alkalmazták. Az eszközt egy, a zablavas végeihez alkalmazott pótkarika segítségével úgy is lehetett használni, hogy a feszítő részt nem alkalmazták, de ennek ellenére ez inkább csak hátas és parádés lovaknál terjedt el. A kantár utolsó tartozéka a kantárszár, mely nem más, mint egy 140—180 cm hosszú, mindkét végén csattal ellátott erős szíj, melyet a két zablakarikába csatoltak s vele irányították a hátaslovat. 3. A hám. Az igás lószerszám legfontosabb egysége a hám. Az Alföldön mindenütt a szügyhám volt a jellemző. Ennek legegyszerűbb formája az úgynevezett kancahám vagy csikóhám, amely még három főrészből állt: a húzó vagy szügyellő, a marszíj és a két istráng (Debrecen környékén estráng). De ezek közül is az istráng majdnem mindig kötélből készült. E kezdetleges lószerszámok a legutóbbi időkig (különösen a háború utáni nehéz helyzetben) fel-fel bukkantak a kisparasztok körében. Ezeket rendszerint maguk tákolták össze ócska bőr-, gurtni darabokból, istrángként volt, aki a németek által itthagyott telefonkábeleket használt. A hivatásos szíjgyártók ennél már a céhek felbukkanása óta összetettebb, több részből álló lószerszámokat készítettek. Az egyes hámok stílusa, felszereltsége természetesen térben és időben, sőt az egyes műhelyenként is nagy eltéréseket mutat. De a célnak, a rendeltetésnek megfelelően is többféle módon készíthették a hámokat. Már egy 1812-ből való áriimitáció hat fajta debreceni hámot különböztet meg, de ugyanannak a hámnak is lehetett egyszerűbb, igás lovakra alkalmazható, vagy parádés változata. Az igényes debreceni cívisek a legapróbb részleteket is számontartották s a debreceniség meghatározójának tekintették. Hasonlóan büszkék voltak a maguk lószerszámaira a nagy lótartó hajdúvárosok, vagy sárréti faluk is. E változatok azonban a lószerszámok alapvető alkatrészeit alig érintették, inkább csak az összeillesztések, kisebb öszszekötő szíjak és főként a díszítések terén mutatkoztak meg. A kifejlődött teljes hám jellemzője, hogy a szügyellőn és marszíjon kívül még a ló nyakán is átvetettek egy erős szíjat, amely a szügyellőt vízszintes helyzetben tartotta. A debreceni hámokon ezenkívül még hátszíjat is alkalmaztak, amely az istrángokat, illetve az ezekre húzott hámtáskákat tartotta vízszintes helyzetben, hogy a ló ki ne léphessen belőle. E főrészek minden hámtípuson megtalálhatók voltak, csak — mint említettük —• ezek összeillesztésében, no