Varga Gyula: Debreceni szíjgyártók Kathy László, Kádár Gyula (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 45. Debrecen, 1986)

így idővel a tábla is kultikus funkciót kapott. A táblák rendszerint díszesre faragott fából, újabban rézből készültek, kézbe illő fogóval s néha ráfestett, vagy karcolt képpel, vagy kis nyitható rekesszel, amelybe a céh névsorát helyezték. A szíjgyártó céh behívótáblája sajnos elveszett, létezéséről csak írott feljegyzésekből tudunk. A táblákat az 1910-es évekig használták. A szíjgyártó céh ón kannája 1730-ból maradt ránk s jelenleg a Kossuth utcai református templom tulajdonában van, valószínűleg a céh hagyományozta az egyház javára. A Déri Múzeum őrzi viszont a céh 1835-ből való rézkulacsát, melyet Gyügyei Kálmán bádogos, készített. Sajnos, nem maradt meg a szíjgyártó céh egykori pecsétje, sem az egykori közös lakomák hatalmas cserépedénye, a céhkorsó, pedig ezekről is vannak jegyzőkönyvi feljegyzések. A református szellemiségű szíjgyártó céhnek céhzászlója nem volt. A céh életének napjai a céhszabályok és a város törvényei szerint zajlottak. Fontos események voltak az ünnepek, amikor a céh tagjainak, de a legényeknek és az inasoknak is kötelező volt a templomba járás. Az 1810-es években épülő nagytemplomhoz a céhek csináltattak padokat is. A céh testületileg résztvett a céhtagok lakodalmán és temetésén. De szokás volt, hogy módosabb polgárok temetésére meghívták a céhet, hogy ezzel a temetés ünnepélyességét növeljék. Ilyenkor a céh a kivonulásért 1—2 forintot kapott. Voltak úgynevezett „grátisos temetések", amikor a városnak valamilyen nagytekintélyű polgára halt meg, ilyenkor a céheknek kötelezően részt kellett venni a temetésen. A céh bizonyos határokon belül bírói testület is volt, amennyiben a céhben felmerülő vitás eseteket a két céhmester a céhgyűlés jelenlétében „eligazította". A céh büntetőjoga négy forintig terjedt, de testi büntetést nem róttak ki. E büntetési határon belül a céhmesterek céhen kívüliek peres ügyeit is „eligazíthatták", de az ítélet ellen mindenkor fellebbezni lehetett a magisztrátushoz (2 pénz letétele után !). A büntetésekből befolyt pénzek egy nyolcad része a várost illette meg, illetve azt az iskolák fenntartására fordították. A céhszabályok gyakran előírták tagjaik ruházatát is, amely bizonyos mértékig eltért a parasztok viseletétől. A céhbeliek pl. nem hordhattak nyilvánosan rövid derekú inget, nem árulhattak bőgatyában, vagy az asszonyok ingvállban. A legényeknek megtiltották, hogy a parasztok összejövetelein, pl. este a kutaknál kialakult mulatságokon résztvegyenek. Általában tiltották a táncolást és a korcsmai mulatozást. A legények, inasok nem „hordhatták a szót", vagyis nem illett kibeszélni mestereik belső családi titkait, vagy a mesterség híreit. A szíjgyártók élete a céhszervezet felbomlása után A céhrendszer központi megszüntetése után az ipartársulat megalakulását 1872. július 13-án mondták ki, 43 mester aláírásával. A társulat megalakulása után a céhbeli szokások még sokáig tovább éltek. Az átalakulás kezdetben nem annyira az iparosok belső szokásrendjét érintette, hanem inkább a céhek autonómiáját szüntette meg. A céhprivilégiumok korlátozása, mint láttuk már a XVIII. század közepétől megkezdődött. A XIX. századi központi mintára készülő céhszabályok már alig hagytak a céheknek valami kis önállóságot, hiszen a céhcommissárius intézményén keresztül a közigazgatás már a céhek legbelsőbb magánügyeibe is beleszólt. A céhrendszer megszüntetése tehát csupán betetőzése volt a céhkiváltságok felszámolásának. Az elővásárlási, gyártási, eladási monopóliumok ugyan megszűntek, de a mesterek továbbra is ugyanúgy dolgoztak műhelyeikben, megmaradt az inas- segéd rendszer (bár az inast ezután tanonc-nak nevezték), megmaradt a vásározás, a „mondva" rendelés, s a hagyományos céhbeli szokások is csak lassan, több generáción át kezdtek elhalványodni. így még a mai idősebb mesterek is gyermekkorukban átélték azokat a hagyományokat, melyek minden bizonnyal még a céhrendszer korában alakultak ki.