Varga Gyula: Debreceni szíjgyártók Kathy László, Kádár Gyula (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 45. Debrecen, 1986)

A szervezeti forma ugyan már az ipartársulati korszakban átalakult. Az 1880-as évek elejétől előbb a kötél verőkkel, majd a bőröndösökkel, egy időben a fésűsökkel, később a bőrdíszművesekkel és a kulacskészítőkkel kapcsolódtak egy szakosztályba. Az 1884. évi 17. tc. az ipartársulatot megszüntette, s kimondta az Ipartestület megalakulását. Ez Debrecenben igen vontatottan alakul, mintegy 13 év kell hozzá, amíg a különböző iparágak sorra kimondják belépésüket. Az Ipartestület azonban már nem lehetett többé olyan összetartó erő, mint amilyen a céhrendszer volt, s a kisiparosok mint egyéni termelők voltak kénytelenek megvívni létük harcát a kapitalizmus korában. E harcban sem az Ipartársulat, sem az Ipartestület nem nyújthatott már szervezett védelmet. Bár kétségtelen, hogy főként a paraszti gazdálkodók igényeire támaszkodó szíjgyártók még viszonylag kevésbé voltak kitéve a gyáripar szorításának, mint sok más kisipar, hiszen a lószerszámokat nem lehetett nagyüzemekben előállítani. Számuk ugyan Debrecenben erősen csökkent, de ez azzal is magyarázható, hogy az ipar szétrajzott : részben a hajdú városokban alakultak számottevő szíjgyártó központok, de sok szíjgyártó kisebb falukban telepedett meg. Mindenesetre áruikat még aránylag jól el tudták adni, hiszen ebben az időben a lovak igázása még teljesen általános volt. 1948-ban az ipartestületek feloszlatásával a szíjgyártók is a Kisiparosok Országos Szövetségének szervezetébe kerültek, majd Debrecenben legtöbben az 1951-ben alakult szakiparos szövetkezetbe léptek be. Ez előbb Szíjgyártó és Kötélverő Kisipari Szövetkezet, majd Debreceni Bőripari Szövetkezet elnevezéssel működik, illetve ennek a nyolc részlegből álló szövetkezetnek egy részlegét alkotják. 1978-ban összesen 34 termelő, illetve javító szakmunkás dolgozott itt. A lovak igázásának csökkenésével azonban napjainkban a mesterség maga számottevően átalakult, illetve több ágra szakadt. Egy részük különböző ipari termékeket gyárt, de maguk a hagyományos munkát végző szakiparosok is képtelenek az újabb igényeknek megfelelő termékek előállításával foglalkozni. Közülük minket elsősorban az a néhány régi mester érdekel, akik az egykori mesterség művészi lehetőségeit igyekeznek tovább fejleszteni, s a törekvéseik útján egy új népművészeti ág van kifejlődőben. 1985-ig Debrecenben egyetlen olyan önálló szíjgyártó kisiparos élt, aki valaha a hagyományos mesterség minden fajtáját művelte, Kathy László, de volt bőripari szakmunkások, elsősorban Kádár Gyula s ezektől tanult amatőrök, szakkörökben tevékenykedő fiatalok elég sokan művelik már a régi mesterség egy-egy ágát s érnek el számottevő eredményeket. Ez az új, fiatal népművész tábor Debrecenben elsősorban a két „népművészet mestere" iskolájából nőtt ki. Első helyen az ősi mesterség hiteles folytatója, Kathy László, másik a kiváló bőripari szakmunkás, aki tudását főként egyéni ambíciója útján szerezte, Kádár Gyula. Bár kétségtelen, hogy titkos szálakon fel-fel bukkannak más régi mesterek, a Tótfalusiak, Fábiánok, s mások hagyományelemei, — s ezt az irántuk való tisztelet miatt nem hallgathatjuk el — de legnagyobb hatást a két előbb mondott mester fejt ki. Ezért az élő mesterséget főként az ő tudásanyagukra építve mutatjuk be. Műhely, munkaeszközök, technológia A szíjgyártó mester műhelye régebben legkevesebb két egymástól elkülöníthető részből állt; egyik a bőr kikészítésének, előkészítésének a helye, másik a munkadarabok elkészítésének a színtere, vagyis a tényleges szíjgyártó műhely. Jobban menő mesterek ezen kívül helyezték el készletüket, folytatták az árusítást, vagyis külön bolt-helyiségeket is tartottak. Régen a cserző, csávázó munkálatokat zömmel szabadban végezték. Ha ehhez hozzávesszük, hogy legtöbb iparos állatot is tartott, vagyis gazdálkodott, s hogy lakása és műhelye rendszerint egy udvarban helyezkedett el, ahol a család tagjain kívül az inasoknak, sőt néha még