Gazda László szerk.: Ecsedi István születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 44. Debrecen, 1986)
Balogh István: Ecsedi István emlékezete
rajztudomány szintézise volt. 1911 és 1913 között heteket, hónapokat töltött a debreceni Hortobágy pusztát környező legelőkön az akkor már utolsó óráit élő ridegpásztorkodás tanulmányozásával. Kortársai nem kis derűvel emlegették gyűjtésmódját: több nyáron tergenyés szamarát vezetgetve vándorolt egyik pásztortanyától a másikig. A szamár hátára volt felkötve a gúnyája, a fényképezőgép, az élelem és a pásztorok bizalmának megnyerése végett a dohány és a pálinka. Egy évtizeddel később, mikor a hortobágyi pásztornóták és betyárballadák gyűjtésével foglalkozni kezdett, hasonló módszert követett, csak ekkor már a pusztai csárdákban vendégelte meg a dalos pásztorokat. Erről igy emlékezett meg: „Nehezen ment, az öreg pásztorok nem akartak a fonográf tölcsérébe dalolni, személyes ismeretségem, amelyet számomra atyám legeltetési jogai biztosítottak, továbbá állandó köztük tartózkodásom átsegítettek ez akadályon. Sőt amikor a fonográffal visszadaloltattam a nótát, bizonyos csodálkozó tisztelettel engedelmeskedtek. Hírem messzire elment, és a gyűjtés lehetővé vált. Magam jártam kunyhóról kunyhóra, karámtól karámig, így igyekeztem zárkózott lelkükbe férkőzni. Sokszor rendeztem tiszteletükre nagy mulatságot, ők adták az ennivalót, én hozattam a bort. Meghívtuk a szomszéd pásztorokat, ha volt bor, volt nóta is, bizony néha egyfolytában két nap is mulatoztunk." A kadarcsi csárda, az angyalházi Fekete Sas sokszor volt a nótagyűjtés ürügyén nagy pásztormulatságok színhelye. „Buzgón látogattam az útszéli csárdákat is. Itt megkerül a pásztor, ott ácsorog egy vándorhegedűs is. Itt sem sajnáltam a bort. Jó bor, muzsika mellett sok szép nótát felvettem." A Déri Múzeum néprajzi adattára ma is őrzi a csárdai pásztormulatozásokon felvett fonográfhengereket és azt a fonográfot, amelyet nem restellt hátizsákjában magával cipelni helyről helyre. Ecsedi István a magyar néprajzkutatóknak ahhoz a nemzedékéhez tartozott, amely számára a paraszti életforma nem könyvből szerzett ismeret, hanem életélmény volt. Számára még inkább, mint kortársai számára, mert családi körülményei folytán szülei haláláig tulajdonképpen ebben az életformában élt. Egyik öccse halála napjáig paraszt maradt, a debreceni cívisparasztság talán utolsó képviselőjeként halt meg egy évtizeddel ezelőtt. Zoltai Lajos, a Déri Múzeum elődjének, a Városi Múzeumnak első és egyetlen hivatalos dolgozója, finom tollrajzban örökítette meg azt a kerek kapus, az utcától magas kőfal kerítéssel elválasztó házsort a mai Mester utcában, amelyek egyik háromablakos cívisházában 1885. szept. 20-án Ecsedi István született. Ennek a háznak a helyén épült az 1910-es években a mai Mester utca 23. számú lakóház, amely már a debreceni cívisparasztok polgárosodás felé való igényét fejezi ki. Ez a ház inkább az akkor már kollégiumi tanárnak választott Ecsedi István számára szolgált életkeretül, mert atyja haláláig folytatta a hagyományos cívisgazdálkodást. Elepen, a Hortobágy szélen volt a tanyája, a Nagycserén kaszálója, a Köntöskertben szőlője. Nagyszámú rideg marhája nyáron a Hortobágyon legelt, teleltetni a cserei kaszálóba, onnan, ha felette a takarmányt, az elepi tanyára hajtották, ahol akolban, a csutkázón tavaszodásig, a Hortobágyra való kiverésig maradt. Apja csak télen és vasárnapokon lakott benn a városon, különben a tanyán vagy a kaszálóban élt, vagy a heti vásárokat járta. Kortársai számos anekdotát tudtak mesélni viselt dolgairól, amelyek a már akkor is egzotikumszámba menő cívisparasztnak ábrázolják. A család életformáját és magasabb szellemi igényét anyja képviselte. Fia utolsó művében megragadó módon rajzolja meg személyében az első világháború előtti kor cívisasszonyát. „A régi debreceni cívisasszonyok, a nemzetes asszonyok a nagygazda »basák« feleségei, a nagyasszonyok elsők voltak a munkában. Reggel jókor kelni, megfejni a teheneket, enni