Gazda László szerk.: Ecsedi István születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 44. Debrecen, 1986)
Balogh István: Ecsedi István emlékezete
adni a malacoknak, aprómarhának, ez volt az első dolga. Keltek a gyermekek, megmosdatni őket, reggelit adni a családnak fő gondja volt. Aztán jött a napi munka, sütés, főzés, tésztacsinálás. Rostálta a tésztának, kalácsnak való életet. Közben az ebéd- és vacsorafőzés gondja. Estével enni adni a jószágnak, megfejni a tehenet, lefektetni a családot. Ő maga még fennmaradt. A napi munkáját befejezte. Egyszerűségében is rend, tisztaság jellemzi magát és családját, háza táját. Tehenet fej, disznót hizlal, baromfit nevel, ebből telik cukorra, sóra, fűszerre. Disznót úgy hizlal, hogy egyet eladhasson, ebből telik ruhára." Egyik legkorábbi munkájában, a debreceni építkezésről 1912-ben megjelent, mintaszerű néprajzi leírásában a saját szülei és velük egy rendben élő parasztcívisek lakóházát és annak berendezését írta le. Nem kellett messze menni adatokért, akkor még százával álltak Debrecenben ilyen házak, mint ahogy a másik tanulmányának, a debreceni lófogatokról írott értekezésének tárgyához sem kellett messze menni. Maga is gyakorolta a befogás, fogathajtás debreceni tudományát, lószerszámok nevét és használatát. Emiatt került összeütközésbe a magyar etnográfusok nesztorával, Herman Ottóval, akinek dolgozatában azt kifogásolta, hogy mások közlése alapján, előre megfogalmazott tézisek szerint próbálta a debreceni fogatosokat leírni. Az öreg tudós a helyreigazítást a megsértett debreceni önérzetnek tulajdonította, pedig ebben Ecsedi Istvánnak a néprajzi gyűjtésről egy életen át követett elve volt megfogalmazva. Eszerint a néprajz leíró tudomány, amelyben a kutató csak az általa ismert, saját maga által megfigyelt és sokszorosan ellenőrzött adatokat közölheti. Ezt az elvét a halászatról és a vadászatról írott monográfiáiban következetesen alkalmazta. Ha apján múlott volna, mint első szülött fiú, követte volna őseit. Maga beszélte finn barátjának, Eliel Lagercrantznak, hogy apja őt is parasztnak szánta, és életében nem bocsátotta meg neki, hogy úr lett belőle. A kortársak tudták is, hogy mindig csúfolódva beszélt a „tanár úr" fiáról. Azt maga említette, hogy a tanulásban anyja segítette. Az elemi iskola negyedik osztályának elvégzése után nem engedte, hogy a cívisparaszt gyerekekhez hasonlóan kikerüljön a tanyára, hanem beíratta a debreceni református gimnáziumba. Ez ritka eset volt szüleinek köreiben. Móricz Pál, aki debreceni újságíró volt, írta a cívisekről: „Gazdag, sőt túl gazdag polgárság lakik itt, de nem éreznek vágyat a művelődés iránt. A felsőbb iskolák padjaira ma is csak tévelygő, megbámulásra érdemes fehér hollóként telepedik az igazi cívisfiú." A millennium évében, 1896-ban iratkozott be a gimnázium első osztályába. A 73 tanulótársa között, bár akadtak olyanok, akiknek szülei kisbirtokosnak voltak bejegyezve, Ecsedin kívül debreceni cívisivadék nem volt. Nem volt nagyon jó tanuló, a közepes átlagot éppen csak meghaladta, 1904-ben tett érettségit jó eredménnyel. Debrecenben lehetett volna jogász vagy teológus, ez volt a szokott út, de ő Budapestre iratkozott be bölcsésznek. Itt már akadt sorstársa, a négy évvel idősebb Oláh Gábor, a későbbi költő és Csobán Endre, aki vele egy időben került vissza Debrecenbe levéltárosnak. Mindkettő haláláig jó barátja maradt. Egyetemi éveiről nem sokat tudunk. Egyes utalások szerint eljárt a Galilei-kör vitáira is. Lehet, hogy élete végéig megtartott plebejus szemlélete és társadalomkritikai magatartása ide vezethető vissza. Doktori szigorlatát 1908-ban tette le, értekezésének tárgya a Hortobágy természeti földrajzát tárgyaló dolgozata volt. Ebben bőségesen tárgyalja az évtizedes vitát, amely a Hortobágy puszta jövőjéről folyt. Ez a vita érthetően izgatta a paraszti-cívis társadalmat, hiszen a javaslatok megvalósítása a másfél évszázad óta kialakult gazdálkodási rendjüket bolygatta volna fel. Az értekezésben Ecsedi óvatosan állást foglalt a puszta jobb hasznosítása mellett.
