Gazda László szerk.: Ecsedi István születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 44. Debrecen, 1986)

Szilágyi Miklós: Az „ősfoglalkozások” Ecsedi István kutatásaiban

ban, hogy a tájátalakítás mennyire kényszerítette ki az egyes eszközök s az eszközkészlet egésze átalakulását, más oldalról: a helyenként — pl. a Bodrogközben, a dél-borsodi—délhevesi ártéren — megkésett ármentesítés hogyan konzerválta az „ősihez" hasonló állapotokat. Ezeknek az összefüggéseknek a következetes feltárását a néprajztudomány akkori problémaérzékenységének ismeretében tulajdonképp nem kérhetnénk számon Ecseditől. Csakhogy: előzetes riportjai tanúsága szerint ezeknek a megfigyelésére-rögzítésére is kivételes érzéke volt, csak az általánosítás közben sikkadtak el a társadalmi helyzet és a vízrajzi állapot hiányolt konkrétumai. Érdemes ezeket is visszakeresni a halászriportokban! — Kissé aránytévesztőnek érzem a gyermekek, suttyó legények játékos, inkább szórakozásértékű, mintsem hasznot hajtó madár-, egér-, patkány-, hörcsög-, ürgefogásának aprólékos leírását; ezeknek a módszereknek-eszközöknek az igazi orvvadászattal való nem kellően végiggondolt egyenrangúsítását. A halászatról, a békászatról, a vízen, jégen, sáron való közlekedésről írott részletekben is előkerülnek gyermeki foglalatosságok, olykor csínytevések, de jóval kisebb arányban. Természetesen fegyver a kopja, a nádszál, a parittya és a gumipuska is, nem olyan értelemben azonban, hogy A lesővadászat fejezetben a puskával s tovább: a puskaporkészítéssel! együtt tárgyalható lenne. A gyermekekről szóló adatok nagy részaránya bizonyosan nem a vadászati-vadfogási módoknak ehhez a korosztályhoz való „lesüllyedését" tükrözi. A folyamat természetesen nem tagadható: a nyíl — mint vadászeszköz — egyértelműen gyermekjátékká lett, a parittya korábbi szerepéről pedig történeti adatokat is idéz Ecsedi. Csak az ilyen adatok általánosításában célszerű az óvatosság, mert a „gyűjtőtársak" ismeretei s nyilván Ecsedi gyermekkori emlékei alakították ilyenné az arányokat. — A feldolgozással párhuzamos gyűjtés következménye, hogy jó néhány olyan eszközről is hiányos és pontatlan adatokat közölt, melyeket pedig megszerzett a múzeumnak. A palónyahálót pl. kétszer írja le; a második leírásnál 1934-es megfigyeléseire hivatkozik és méreteket ad, csak a kétféle leírás feloldhatatlan ellentmondásait mulasztotta el feloldani. Feltűnőbb ennél, hogy az 1933—1934-ben gyűjtött tárgyakról leírást, méretet ad, a korábban múzeumba kerültekről alig. Ezeket az adathiányokat könnyű lenne pótolni, ha az Ecsedi gyűjtötte tárgyak meglennének a gyűjteményben. Amennyire tudom, nagyobb részük nem vészelte át a háborús pusztulást. — A teljességigényű monográfiák nemcsak a halászatról és a vadászatról szólnak. A puskapor- és lőfegyvergyártás története, a szarvasagancs, szaru és fém lőportartók műtárgyleírása csak laza szálakkal kapcsolódik a vadászathoz, illetve a gyűjtőterülethez. Nem az a gondom, hogy ezek az információk a magyarországi vadászat megismerése szempontjából érdektelenek lennének, hanem az, hogy a 16—17. századi debreceni fegyverművesség és a paraszti vadászat, a lőportartók és a Tiszántúlon vadászok együvé tartozása, viszonya nem világos. A halászat fogalma is túlságosan nyitott — bármilyen vízzel összefüggő tevékenység felé. A békafogás, a rákászat, a nadályfogás, a sulyomszedés ismertetése még többé-kevésbé indokolható, mert a halászattal-csikászattal együtt a vizes területek komplex kihasználását bizonyítja. A vízen, jégen, sáron való közlekedés minden eszközének-módszerének leírása azonban túlmegy a „víziélet" fogalmán: logikusan csak a halászat érdekében végzett helyváltoztatás módjait keresi az olvasó egy halászati monográfiában. E szervetlenül beillesztett fejezetek természetesen fontos adatokat rejtenek, a probléma inkább az, hogy „eltűntek" az ilyen témákkal foglalkozó kutatók szeme elöl. Alig láthatni pl. nyomát, hogy a közlekedéskutatás hasznosította volna Ecsedi idevágó megfigyeléseit. Az „alapművekként" számon tartott vadászati és halászati kismonográfiák hatalmas mennyiségű néprajzi információinak mai hasznosíthatóságához fogalmaztam meg az előzőekben néhány forráskritikai szempontot. Az elmondottak — hadd hangsúlyozzam az összefoglaló értékelés igényével — semmiképpen sem kisebbíthetik Ecsedi Istvánnak a gyűjtői megfigyelés alaposságában, sokoldalúságában megnyilvánuló kivételes érdemeit. Egész