Gazda László szerk.: Ecsedi István születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 44. Debrecen, 1986)

Szilágyi Miklós: Az „ősfoglalkozások” Ecsedi István kutatásaiban

sor korábban nem ismertetett, azóta pedig visszavonhatatlanul eltűnt technikai, munkaszervezeti részletre és művelődéstörténeti összefüggésre irányította rá a két monográfia a kutatók figyelmét. Mindezeknek az ismerete nélkül egészen bizonyosan sokkal szegényesebb lenne a képünk erről a két ősfoglalkozásról. Ezen az általános és a gyakori hivatkozások által is igazolt elismerésen túl azonban célszerű tételesen is felsorolni Ecsedi István néhány adatgyűjtői erényét: a) Kivételes érzéke volt az „archaikumok" iránt. Halászati gyűjtéseit mintegy 50 évvel később végezte, mint Herman Ottó, mégis az általa bemutatott halászati módok az egyszerűbbek, régiesebbek. Pedig az eltelt idő alatt az ármentesítések és a törvényi szabályozások mind erőteljesebben éreztették hatásukat! Sokkalta változatosabbak pl. az Ecsedi bemutatta rekesztőhalászati módok: több típust és eszközváltozatot ő ismertetett elsőként. A Hermanénál nagyobb anyaggazdagság nem magyarázható azzal, hogy a Közép-Tisza némely vidéke az ármentesítés utómunkálatainak elhúzódása miatt alfélé „reliktumterület" maradt, s Ecsedi itt gyűjtött. Azt kell inkább elismerően megállapítanunk, hogy neki volt igaza, amikor Herman Ottó gyűjtött anyagát hiányosnak és egyoldalúnak minősítve a legfontosabb feladatként határozta meg a kisvizek kishalászai halászatának megismerését. Ez a gyűjtői program, s nem csupán a szerencsésen megválasztott gyűjtőterület eredményezte a Hermanénál archaikusabb szintet reprezentáló anyagot. b) Az „archaikumok" iránti fogékonyság nemcsak — mondhatnám így is: elsősorban nem — az élelemszerző célú halászati és vadászati módszerek megfigyelésében-leírásában nyilvánult meg. A népies vadfogás összehasonlító vizsgálatai sokszorosan igazolták, hogy az apró rágcsálók irtására szolgáló, különös gonddal bemutatott csapda- és hurokfélék működési elve, szerkezeti megoldása lényegileg azonos a más vidékeken a nagyvadak fogására alkalmas csapdákéval és hurkokéval. Ennek a lényegi azonosságnak a felismerése és gyűjtői programként való elfogadtatása az iskolás korú segítőtársakkal a tipológiai összehasonlításokban kiválóan felhasználható anyagot eredményezett, s ebből a szempontból másodlagos jelentőségű, hogy az egerek, patkányok, ürgék irtása nem kimondottan vadásztevékenység. Az eszköz nélküli vagy alkalmi eszközökkel végzett halászati módokat gyakran a játék, a szórakozás, a virtus is motiválja, jóllehet a „szegény emberek", a „pásztorok", a „fiatal fiúk" esetenként élelemszerzési céllal folyamodtak ilyen módszerekhez. Ebben az esetben sem az ilyen vagy olyan indíték elsődlegessége a lényeges, hanem az, hogy a legegyszerűbb, de az összehasonlítások bizonysága szerint igen ősi és nagy hagyományú halfogási módok művelődéstörténeti jelentőségét Ecsedi felismerte. c) A legújabb kutatások is ritkán hangsúlyozzák Ecsedinek egy fontos megfigyelését: azt tudniillik, hogy az „archaizmus" nem szükségszerűen egy-egy hal- vagy vadfogási mód „megkövesülését", változatlan hagyományozódását jelenti. A legegyszerűbb eszközökről szólva is következetesen hangsúlyozta az új anyagok felhasználását és a „szegény ember" találékonyságát — a megjelenési formájában áj eszköz megtestesítette hagyományt. Ráirányította tehát a kutatás figyelmét a hagyomány továbbélésével együtt jelen lévő újítókészség jelentőségére új eszközváltozatok létrehozásában. Nem lehet kétséges, hogy a drót, a drótháló, a bádoglemez felhasználása ellenére az Ecsedi bemutatta hurkok, tapogatók maradéktalanul megvalósítják a „hagyományos" eszközökben megfigyelt alapelvet, mégis többet jelentenek megőrzött „archaizmusoknál": a tárgyak eletettek legbeszédesebb bizonyítékai. Nyilván akadnak majd olyanok, akik nem tartják illendőnek, hogy egy nagy tudós emléke előtt tisztelgő ünnepen nemcsak az elismerő értékelésre vállalkoztam, hanem két „alapművének" mai hasznosíthatóságát is mérlegeltem. Mégis úgy érzem, nincs okom szabadkozásra, bocsánatkérésre. Szembe kellett néznem azzal, hogy Ecsedi István ősfoglalkozáskutatásainak összegző művei az évtizedes gyűjtőmunkához, a hatalmas tárgyismerethez képest nem maradéktalanul megoldottak. Tragikus ez a megoldatlanság, mert a halál elől menekülve igyekezett kiteljesíteni vállalt küldetését. De: az elkészült művek így is szaktudo-