Módy György: A Szent András templom és a Verestorony kutatása 1980-ban - Debrecen 1290-1390 között (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 42. Debrecen, 1984)
Az 1326-ban már szereplő Kamarás János (Johannes dictus Camaras) posztókereskedéssel foglalkozó debreceni jobbágyról szól egy feltehetően 1346. évi adat. Dózsa fia Jakab felelősségre vonja rokonát Nagysemjéni Mihály fia Mihályt, mert két vég posztót — nyilván fizetség nélkül — elvett az ő debreceni jobbágyától Jánostól, aki korábban az ő kamarása volt (quondam camerarius iobagio noster de Debrecen). Maga Jakab látta, amikor Kamarás János — most már tudjuk, miért nyerte ezt a vezetéknevet — a két tekercs posztót Pál bíró özvegyének háza előtt szekérre rakta, hogy Semjénbe vigye. Dózsa fia Jakab követeli az áru sürgős visszaadását, különben Mihály jobbágyain többszörösen veszi meg a kárt. 98 A keltezés nélküli levél — papíron, zárópecsét töredékével — valószínűleg valamivel korábban kelt, mint 1346. Szövegéből az is kitűnik, hogy a kérdéses eset előtt az egyik debreceni bírót Pálnak hívták. Korábban jeleztük, hogy vizsgált korszakunk első felében — 1290 és 1340 között — a település gazdasági fejlődéséhez nem csak kereskedő, hanem iparűző jobbágyok is hozzá kellett járuljanak. Ha figyelembe vesszük, hogy 1340 utánról. de különösen is majd a XV. századból mely iparágakra vonatkozóan vannak megbízható adataink, akkor bizonyos, hogy a céhbeállás időpontjától függetlenül a XIV. század során legjelentősebb volt a bőrfeldolgozó — vargák, szűcsök, csizmadiák — és a gyapjúfeldolgozó ipar, a posztócsapók, azaz takácsok. Leghamarabb a vargák, későbbi nevükön tímárok álltak céhbe. Amikor a város földesura enyingi Török János 1555-ben megerősíti a vargáknak ,,az regi királyok" által adott szabadalomlevelét, arra hivatkozik, hogy a neki bemutatott privilégium kétszáz évesnél régebbi. 99 A vargák céhlevelét így az 1350-es évek elejére keltezhetjük. Korábbra mint a magyarországi céhek első említését 1369ben, a kolozsvári szűcsökét. A posztócsapók ugyan csak 139.5-ben nyerték el szabadalomlevelüket — ez a legkorábbi mezővárosi céhlevelünk — de bizonyos, hogy már a század derekán jelentős számban voltak. Később utcát is neveztek el a nyilván egymás szomszédságában letelepedett csapókról. Zoltai feltételezte, hogy vallon vagy olasz hospesek „hozhatták magukkal a gyapjúművesség, a posztómetők és szűrvégszabók kézművességét, amely Debrecennek sokáig legelterjedtebb, legvirágzóbb ipara maradt." 100 A Burgundia utca nevét is nyugati hospesekhez kapcsolta. A hazai mezővárosi iparfejlődést ismerve Debrecenben is dolgoztak már 1340 előtt kovácsok, kerékgyártók, fazekasok. Hiszen termékeik a mindennapi élet szükségleteit elégítették ki. Debrecen Dózsa nádor két fiának korszakában tovább lépett előre az 1290-es években megkezdett úton. Az 1350-es években egy innen irányított hatalmas kiterjedésű uradalom központja. Dózsa fiai alatt is a keleti országrész egyik igazgatási-törvénykezési helye, bár ebben a vonatkozásban a település fénykora Dózsa erdélyi vajdasága és rövid ideig tartó nádorsága alatt volt. Sem Dózsa, sem pedig fiai nem támaszkodhattak várakra, bár 1329-ben megkapták az adorjáni várnagyságot. Uradalmuk központjában, a régi kastélyban laktak. Annál is inkább, mert apjukkal szemben, úgy tűnik, szinte állandóan Debrecenben tartózkodtak. Az ismert törvénykezési ügyekben többnyire alispánjaik jártak el. A kastély kibővítését, kényelmesebbé tételét az ő idejük alatt fejezték be. Nyilván ott szállt meg Nagy Lajos király, aki felkereste Debrecent alattuk 1347-ben. 10J 98 Kállay-család levéltára. I. 198. 99 Közölte Balogh István: A legrégibb debreceni céhlevelek. A debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1937 (Szerk. Sőregi János, Debrecen, 1938) 135—136. 100 Zoltai: Települések, i. m. 14. 101 Anjou-kori okmánytár III. 427.