Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Novák László: Temetés és sírjelölés Magyarországon különös tekintettel a fejfákra

ben, s közöttük is a törököknél. DOUSA Georgius konstantinápolyi utazása során az 1590-es években megfordult Adrianopolisban (Edirne, Törökország) is, s a következőket tapasztalta: „. . . videbamus coemeterium, in quo bastae lignae plaerisq. tumulus superinfixae extabant: cumque sausam quer er emus, aiebant gent His ac propinquos defunctorum eo monumento militium in bello strenuitatem apud posteros publice testatam esse voluisse."

00 Azaz azt látták, hogy a temetőben lánzsákat (kopja) szúrtak a sírhantokba. így állítottak emléket azoknak, akik vitézül helyt állva hősi halált haltak. Tulajdonképpen ez a harcias, katonai jellegű temetkezési forma idéződik fel ORBÁN Balázs leírása nyomán is - aki említve a székelyek temetkezési ceremóniáját -, miszerint kopjákat szúrtak a sírhantba. 2. Sír jelölés A XVI-XVII. századi kopjás adatok nem jelentik a kopja fegyvernek s díszes harci pompát megtestesítő eszköznek sírjelként történő funkcionálását a magyarság halott kultuszában. Mint melléklet, de mint konkrétan a sírra állított fegyver is, csupán a harcias életmód, a vitézi élet szimbóluma, nem pedig a sírjelek egy jellegzetes csoportjának, a fejfáknak kezdetleges, illetve korai képződményei. A sírra tűzött kopja fegyver és az általánosan elterjedt fejfák közti alapvető különbségre, s egymástól való függetlenségre VISKI Károly mutatott rá először.

56 A fejfa népi megnevezése is ezt igazolja, ugyanis nem használják a kopjafa fejfa nevet (ez csak újabb keletű szó, a köztudat teremtette meg), hanem a fejfa, fejefa, főtülvalófa, epitafa, gombfa, gombosfa, cifrafejfa terminológiát.

57 Mindezek miatt is, szükséges felvetni azt a kérdést, hogy milyen sírjeleket használt a magyarság a Kárpát-medencében Magyarország területén, s egyáltalán, hogyan jelölte meg halottainak sírjait? A sírjelölés kérdésében alapvető eligazítást nyújtanak az egyházi szertartáskönyvek, a XVI. századot megelőző időszakra vonatkozóan is. Az esztergomi érsekség legendája 1496-ban a következőket írja elő a temetkezés során: miután a halottat a templomba vitték, s a pap megtartotta a halotti misét és orációt, emeljék fel, „szállítsák zsolozsmálás mellett a sírhoz; a pap pedig a tetemet a sírba bocsátásánál, mint a sírnak kövei vagy deszkával befedésénél ismét szentelt vízzel hintse meg és füstölje . . ,"

85 E korai temetkezési rend tehát értékes információt közöl a sírjelölésre vonatkozóan: kővel és fával (deszkával) borították le a sírokat a katolikusok. Nagyon értékes és fontos a reformátusok szertartási utasítása is 1636-ból, amely - az eddig gyakorlatban levő szokásokat tekintetbe véve - reprezentálja a temetkezést és sírjellöést: ,,A' fő fő embereknek, és vitézlőkne jo emlékezetekre való jelt hagyunk, úgy mint nagy hatalmokat, avagy márvány köveket, avagy zászlókat, avagy írásokat."

09 55 DOUSA, Georgikus, 1599. 78. 56 VISKI Károly, 1910. 57 KÖS Károly, 1972. 258.; NÓVÁK László, 1978/a. 241.; A „fejéhez való fa", s a „főtől való fa" a régies fejfanév. ARANY János is 1882-ben először a „főtől való fa" terminológiát írta le Kriza János emléke kapcsán, amelyet átjavított „fejfa" névre. Arany sem ismerte a .kopjafa" nevet, amennyiben használták volna Magyarországon a sírjel megnevezésére, mint archaikus kultikus elem nem kerülte volna el a költő figyelmét (SCHEIBER Sádor, 1957. 275.) 58 RÁTH György, 1891. 181-182. 59 SAMORJAI János, 1636. 189.