Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

T. Bereczki Ibolya: A hal szerepe a tiszazugi falvak életében

Nyárson csukát, süllöt sütöttek. Nyárs nélkül, parázson is sütötték a halat: a kibelezett, besózott halat bedobják a parázsba. Mikor megég már rajta a pikkely, kész van, le lehet kaparni róla (Tiszakürt). Ha háznál sütnek halat, akkor a megpucolt, kibelezett halat besózzák, majd paprikás lisztben megforgatják és forró olajban vagy zsírban kisütik. A rántott halat is így csinálják, csak még tojásban is meghempergetik a szeleteket. A lecsapolások előtt a posványos helyeken, rétben nagyon sok csík volt. Alpáron, a templom alatti mocsaras területen fogták, csíkszedő kassal, de árvízkor a kiöntésekben, kubikgödrökben is meg lehetett találni. Az étrendből teljesen kiszorult, elkészítési módjára már csak néhányan emlékeznek. „Rendszerint sülve ettük. Ez nem vót pikkelyes, csak ez a vörös bőre. Ügy tisztították, hogy eleventen hamuval leszórták. Vagy be is sózták, az lemarja rulla, meg a hamu is; akkor késsel lekapargatták. Kitakarítottuk, kihasítottuk. Kibeleztük, az ódala be lett irdalva, körösztül centinyi mélyen. Anyám a tepsit jól megkente zsírral, bele rakta belisztezve a csíkot, utána meg a tetejit megent csak bezsírozta. Kemencébe szépen megsült. Kenyérrel ettük." (Tiszakürt) Tiszaugon a csíkot úgy is készítették, mint a halászlét, paprikásan. Már csak halványan él az emléke a hajdani csíkos káposztának: Valamikor hallottam arrul, mikor Ugon laktunk, hogy csíkoskáposztát főztek, savanyú káposztába csíkot tettek. Csakúgy, mintha hússal főztik vóna azt a savanyú káposztát, úgy csinálták." (Tiszakürt) A csíkot szívesen teszik horogra. Ha mostanában fogják, már kizárólag erre a célra használják. Régebben az is előfordult, hogy a fogott csíkot hazavitték, és összedarabolták a kacsáknak. (Tiszakürt) BELÉNYESY Márta, ANDRÁSFALVY Bertalan, SZILÁGYI Miklós, KÁROLYI Zsigmond - NEMES Gerzson kutatásai rámutattak a középkori halászat fejlettségére. Ezzel összefüggésben történeti adatokkal közvetett módon bizonyítható, hogy a halételek a középkorban rendkívül jelentős szerepet játszottak. A hal felhasználása nemcsak a főúri konyhán mutatható ki - elsősorban korabeli szakácskönyvek és étrendleírások alapján -, bizonyos, hogy egyes halfajták fontos népélelmezési cikkek voltak a középkor folyamán. A böjti időszak táplálkozásában a XVI. századig uralkodóak a halételek, viszonylagos visszaszorulásukhoz hozzájárultak a böjti engedmények és a reformáció elterjedése. A hallal való szolgáltatás a XVIII. század úrbéri szerződéseiben is megtalálható, így ebben az időszakban szintén számolnunk kell jelentőségével a táplálkozásban is. A XIX. század második fele a halászatban a kapitalista termelési formák megjelenését jelentette. Felvirágzott az üzemi méretű halhasítás - melynek természetesen megvoltak a népi gyökerei - folyt a haltartósítás, elsősorban vizsgált területemről délre, az Alsó-Tisza vidéken. Ez már nem annyira a helyi igényeket, mint távolabbi területek szükségleteit elégítette ki. A múlt század végén a lecsapolások előrehaladása a halászat rendkívüli mértékű visszaszorulását eredményezte. Ennek hatására tűntek el szinte a halételek a Tisza mentén élők táplálkozásából. Szükséges tehát mégegyszer hangsúlyoznunk, hogy vidékünkön - ahol a történeti adatok bőséggel igazolják a halfogyasztás egykori nagy jelentőségét - ma már nincs szerepe a halételeknek; a többé-kevésbé határozott heti étrendnek sem részei. Napjainkra alkalmivá vált a legtöbb tiszazugi ember számára a halevés: kisebb családi ünnepeken, névnapokon kerül hal az asztalra; katolikusoknál esetleg a ka-