Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
T. Bereczki Ibolya: A hal szerepe a tiszazugi falvak életében
„Parasztházaknál is szártották a halat. Apám emlegette, de ő mán nem csinálta. Csak mondta, hogy ezelőtt szárították a halat. Egy kicsit megszikkadt, azután füstre tették, kevesebb füst kellett neki, mint a húsnak, oszt utána padlásra tették vagy komrába. Vót csuka, süllő meg dévér. Szárítani olyan nagyobb fajta halakat csináltak. Ha bírtak fogni harcsát, csak a bélit vették ki, besózták. A sóba állt egy pár nap, fölkötték zsinegre, oszt kiakasztották, kicsurgott, megszikkadt, oszt föltették a füstre. Utána berakták a komrába. Mikor szükség volt rá, behoztak egy köteget, oszt úgy főzték. Ősszel csinálták jobban." (Csépa) A legismertebb halból készült eledel a halászlé vagy halié. A következőképpen készítették el: „Főpucultuk a halat, három léből megkaparásztuk, oszt a belsejit mikor kivettük, nem mostuk meg mingyár, addig, míg a kezünkkel bele nem törültük a lábasba a vérit. Vegyes hal vót jó a halászlének. A harcsát nem irdaltuk be, se a kecsegét, se a csukát. De a potykát meg a márnát beirdaltuk, úgy szeleteltük el karikára. A fejit kétfelé hasítottuk, a szironyát kivettük. A lábas aljára tettük mindig. Ügy tettük rá a szelet halat, vizet, hogy ellepje. Apróra vágott vereshagymát rá, sót bele, csöves paprikát; akkor, mikor jó felforrott, egy evőkanálnyi törött paprikát szórtunk a tetejire. Lassú tűzön egy órahosszáig főztük, csak hogy pezsegjen, de nem kavartuk, csak úgy riszáltuk. Annyi leve legyen, hogy jó elfőjön. Mikor kóstolja az ember, oszt ragad a kanál, akkor már kész van. Ha mingyár nem eszi meg, akkor tányérokba teszi, oszt megalszik, az a halkocsonya." (Tiszakürt) A halászlé másik elkészítési módja, hogy egy darab szalonnát bográcsra aprítanak, kisütik. Vereshagymát darabolnak bele, megpirítják, törött paprikát tesznek rá, összekeverik a zsíros hagymával, úgy rakják rá a tiszta halat. Annyi vizet eresztenek rá, hogy ellepje. Megsózták, esetleg egy szem paradicsomot tettek bele. Ezt pörkölthalnak is nevezték. Mire megfőtt, szépen beborozott a teteje. Ha a kezét fölé tette az ember, és már nem volt meleg a gőze, akkor lehetett enni. Sajátos formában is főzték a halászlét Tiszakürtön: Külön kifőztek levesbe való tésztát, tányérokra rakták, és úgy öntötték rá a bővebb lével készült hallevest. Halászlét úgy is készítettek, hogy először az apróhalat, hét-nyolc féle fajtát megpucoltak, megfőztek. Mikor megfőtt, leszűrték, és ebben a lében főzték meg a nagyobb halakat. Nyárson sült halat főleg a halászok készítettek, mindig lenn a Tisza-parton. A kecsegét meg kellett pucolni, kitisztítani, darabolni. Nem kellett hozzá zsír sem. Ráhúzták a nyársra úgy, hogy a halat a szemén keresztül szúrták be és végigtolták a nyárson. A bot másik végét is meghegyezték,beletűzték a földbe, kicsit ferdén a tűz felé döntve. „Csak besóztuk, más nem kellett rá. Olyan szíp pirosra sült, mint annak a rengye! A kecsege olyan, hogy mikor megsütöttük, a zsír csak úgy folyt belőle." (Tiszakürt) A halsütés „tudományát" KÁDÁR Lajos a következőképpen írja le: „ . . . a nyársnak mind a két végit kihegyezi az ember. Egyikre kerül a szépen megtisztított, megsózott hal. Akkorára már izzik a rengeteg parázs. A nyársat a földbe szúrjuk, úgy, hogy a hal egyik oldala mindig a parázs fölé kerüljön, ne nagyon közel, se messzire. így marad a hal háromnegyed óráig, aztán megfordíjuk a másik oldalára. A halászok ezt szikkasztásnak nevezik. Ennyi idő alatt bizonyosan megsült belülről is a hal. De most jön a tudomány. Három-négy dekányi füstölt szalonnát egy másik nyársra szúrunk. Most már a halat is, szalonnát is közvetlenül az izzó parázs fölé tartjuk. Amikor a hal elkezd pirnyagosodni, pirosodni, a sírdogáló szalonnát úgy tartjuk, hogy kicsorduló könnye, a zsírja a halra peregjen. Mire a szalonna kiadja magából a zsírt, akkorára sül meg a nyárson a hal." 58 58 KÁDÁR Lajos, 1959. 40-41.
