Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

T. Bereczki Ibolya: A hal szerepe a tiszazugi falvak életében

sonlít, őszi időben jön elő. A dürgencs kicsi, szúrós hal. Az orsóbal gömbölyű volt, nem nőtt meg fél kilósnál nagyobbra. Finom halnak tartják, ősszel lehetett fogni. „Mikor már orsót fogtunk, akkor tudtuk, hogy potyka nem lesz, harcsa nem lesz, mer az orsó eszik mostan." (Nagyrév) Az amur, busa növényevő halak, nem régen kerültek a Tiszába. Új hal még az angolna is, nem nagyon kedvelik, kígyóhoz hasonló alakja miatt. Hogy milyen, és hány fajta hal van a Tiszában, erről elsősorban csak a halászoktól tudtunk információkat szerezni, a jellemző inkább a következő válasz volt: „Potyka vót, meg az a csuka, a bajuszos. Meg azt se tudom, melyik hal, csak úgy ismerem őket, hal. Harcsa, törpeharcsa." (Tiszakürt) Haltartósítás, halételek Már a középkorban a haltartósítás többféle módját ismerte a parasztság. SZILÁGYI Miklós a szárított halról írt tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a hal konzerválásának szükségessége a halfogási lehetőségek és a halfogási igények aszinkronjával megnyugtatóan magyarázható. „A halfogási idényben halászható zsákmány - nagy tömege miatt - frissen nem volt értékesíthető, amikor viszont jelentősebb igény mutatkozott (főleg böjtkor), nem volt fogható elegendő mennyiség ... A konzerválás szükségességét a halfogó és halfogyasztó helyek nagy földrajzi távolsága is indokolja. A szórványos adatokból feltűnően nagy mértékű távolsági kereskedelem bontakozik ki . . . A parasztok halfogó lehetőségeinek és fogyasztói igényeinek, a paraszti konyha szükségleteinek aszinkronja ugyanúgy megkövetelte a tartósítást, mint a allodiális, ill. kereskedelmi célú halászat esetében."

50 A XIX. században üzemi méretűvé vált és a század közepén virágzott a halhasítás és halszárítás. HERMAN Ottó a Halászat könyvében részletesen leírja a főleg az Alsó-Tisza vidékén és a Körösök mentén működő halhasító tanyák világát.'

7 Vidékünkön, ha kisebb méretekben is, mint délebbre, szintén hasították a halat, de a század végén, a lecsapolások előrehaladtával, a halászati gazdálkodás átalakulásával megszűnt a halszárítás. Emlékei már csak a legidősebb embereknél lelhetők fel. „Tari István bácsi háza vót, ott még hasították a halat. Még Magyari Lajos bácsi idejében tőtötték el a Tiszát, mert körülfolyt a víz, folyóvíz vót, oszt még akkor azok ott halhasítók vótak. Annyi hal vót, hogy ugye így nyersen, mind nem főzhettük meg, értéke nem vót. Megcsinálták a halat, megszárították, felfüstölték, eltették telelőre, oszt télen is ettek halat, nyugodtan. Itt csinálták a Réten, odaát, ott szárították, meg odabe a ISI agy állásnál. Vótak direkt erre, akik ezt csinálták. Ezek a halficsérek lettek vóna, ezeket megvették, oszt ük azt csináltak vele, amit akartak. Megpucolták, szépen bedarabolták, besózták, aztán fölagatták, vót nekik ágas mindenféle. Arra szépen fölagatták, ott szárították. Kellett kis idő neki, míg megszáradt, két nap után meg főfüstölték, csak kinn a szabadba. Olyan füstölősön, nem lángolón, mert lángolón nem lehetett. Mikor megfüstölődött, párszárítóra rakták, oszt ottan száradt meg teljesen. Még piacra is vitték. Meg ha az ember enni akart, főfogott egy darabot, oszt harapta, kenyir nékül ette." (Tiszaug) Az üzemi halszárítás mellett a paraszti gyakorlatú haltartósítás emléke is él. 56 SZILÁGYI Miklós, 1977/a. 164-165. 57 HERMAN Ottó, 1887. 1. k. 507-508.