Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
Hegyi Imre: Fejezetek a Bakony erdei állattartásának történetéből
a templom körül falusi búcsú módjára rendezett pásztorvigasság folyt le, miután a templomból kijövet megkötötték új egyezségüket a régi vagy az új gazdával. Az uradalmak tiszttartói a juhászbál, a juhász-szegődés alkalmából néha távoli megyékből is megjelentek, hogy juhászt fogadjanak az általuk vezetett gazdaság (puszta, major) birkái számára. A hitelesség és a kép eredetisége érdekében érdemes idéznünk a korban közeleső leírást Fejér megye monográfusa tollából : „Ez a templom, mely a felsővárosi kath. hívők plébánia temploma, s a melyben a hívek lelki vezetését a felsővárosi plébános két segédlelkésszel eszközli, a rendes ájtatosságokon kívül még egy más találkozásnak is gyülhelye. Értem a juhászokét. A mióta a templom fennáll, megjön ide minden Sz. Mihály napján a Dunán inneni, de leginkább a Dunán túli juhászok nagy sokasága.Ma már persze kevesebben, de egykor talán valamennyien. A juhászat, a török idő után a Dunán túl kezdte meg lendületét, itt voltak később a leghíresebb nyájak, és a juhász nép mely rendes céhek szabályaival volt szervezve, ide jött Fejérvárra, s a Sz. Mihály napját a „juhász ünnepnek" a felső városi templomot pedig „juhászok templomának" nevezték el. A juhász ünnepen aztán híven a céh szabályok szerint megtartották „lakozásukat" a „bárány" meg a „csillag" és „aranysas" vendéglőkben, saját zöld selyem zászlajuk alatt aztán processióval mentek a templomba, a hol őket a plébános a három papos juhász misével és a prédikációval várta. Az „Offertorium" bőséges volt. Öt forintos bankók, régi ezüst tallérok találkoztak a tálcán, egy forintnál, vagy Szűz Máriás húszasnál még gyerekek sem adtak kevesebbet az Ür oltárára. A szent mise alatt ott álltak az oltár előtt a zászlókkal, rendesen ugyanazon családból való legény tartotta, jobbról-balról két két számadó vastag viaszgyertyát égetve. Mise után betűzték a zászlót a helyére, a jövő Sz. Mihályig nem nyúlt ahhoz senki. És ezzel eleget tettek őseik hagyományainak a lelkiekre nézve. Azután szép sorrendben visszamentek a vendéglőbe, ott terített asztalok várták őket. Az asztali áldás után, melyet a céhmester mondott elő, neki ültek az ebédnek. Megtartották a szabadítást, stb. stb. De jött aztán a gyakorlati élet. Mondom, hogy ide özönlött ez időre a szomszéd megyék összes juhászsága, mert hát a szegődés helye és ideje is ez volt. A falkákat otthon addig gyerekekre vagy asszonyokra bízták, helyt álltak azok is hisz ott maradt a „pumi" s terelte a nyájat amerre csak kellett. A lakománál pedig szólt a zene, táncolt a puszta fia a városi leánynyal, s nem egy szemből ragyogott rá a hajnali csillag. Egész héten tartott a dáridó, de a közben a szegődésekre is rá került a sor. Oda áll egy tisztes öreg számadó egy jó külsejű juhász alak elé, fején pörge magyar kalap állt árvalányhajjal, vállairól lógott a kifordított bunda, meglátszott rajta, hogy nem e vidékről való, mert a dunántúli juhászság, - a mely többnyire még a török idők után ide jött morvák maradéka és Tolnából elterjedt németség sarjadéka volt, - széles peremű kalapot viselt. Adjon Isten öcsém! Fogadj Isten bátyám! volt rá a felelet. Embert nézek ki belőled, és nekem arra volna szükségem, mert az uraság pepinerát állított, azt őrizni kellenél te nekem, eljönnél-e „hozzám"? és mi lenne a „szegődség"? El biz én bátyám, és nem kérek egyebet, minthogy a pumikat meg az ordasokat tartsák el. A pumik alatt azokat a kisebb fajta, de nagyon értelmes juhászkutyákat értve, az ordasok alatt pedig azokat a nappal kölönccel járó nagyobb fajta ebeket, a melyek éjjel a nyájat megvédik a farkasoktól is, meg a tarhonyás juhhúsra vágyódó szomszédoktól is. Hát aztán hány darab az a jószág, ha szabad kérdeznem? Hm, a kölyköket nem számítva biz valami háromszáz. Erre a feleletre aztán a számadó mondta, hogy hm?
