Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
Hegyi Imre: Fejezetek a Bakony erdei állattartásának történetéből
A céhes juhászat emlékei Céhes juhászatunk társadalmi kezdetei nem esnek egybe annak az állatfajtának magyarországi megjelenésével, melynek tartása, tenyésztése a céhes juhászatot a XVIII. századtól a múlt század közepéig eltelt időszakban felvirágoztatta. 51 A Nádasdy Ferenc által kiadott Vas megyei és az Esterházy Imre veszprémi püspök által kibocsátott csallóközi juhászcéh szabályzatait ismerjük, sajnos, a Fejér megyei Levéltárban elfekvő székesfejérvári juhászcéh szabályzatát és a soproni pásztorcéh iratait még nem tudjuk bevonni történeti vizsgálatunkba. 52 Bizonyos azonban, hogy a XVII. század folyamán a pásztortársadalom szervezett keretek közötti foglalkoztatására egyaránt törekedtek földesurak és municípiumok. Az a juhfajta pedig, amelynek gondozásában, szelekciójában, további differenciálásában és nemesítésében ez a szervezetszerűen működő pásztortársadalom legtöbb és legjobb munkáját fejtette ki, csak egy évszázaddal később, 1715-ben lépte át hazájának, Spanyolországnak keleti határát. Először Svédországba kerültek, szaporításuk azonban a merőben idegen klimatikus és florisztikai környezetben ott alig járt érdemes eredménnyel. 53 Hozzánk nem is ezeknek ivadékai kerültek, hanem az 1773-ban Zágráb megyébe Mária Terézia által behozatott 325 db merinó juh. Ezt a nyájat később háromfelé osztották, s az egyik része Budaörsre került, s ezeknek ivadékait gyarapították az időnként más nagybirtokosok által hozatott újabb és újabb nyájak. 0 ' 1 A Dunántúlon a hatalmas Fejér megyei síkság, a Mezőföld lett ennek az állattenyésztési ágnak központi területe, úgy azonban, hogy a nagy nyári szárazságok idejére a NyugatiBakony és Vértes, az északi Budai-hegyvidék árnyékosabb, ligetes erdőkkel borított keleti lankáira lehetett felhajtani. Sőt később, a XIX. század elejére akklimatizálódott merinó birkák gyapjának finomítása céljából az esztendő minél nagyobb részét igyekeztek a nyájakkal ilyen kissé „magaslati" régiókban eltölteni. A nyájak gondozói, sokszor tulajdonosai, az uradalmak alkalmazottai vagy bérlői voltak az úgynevezett „birkások", „pusztamesterek" (Schäfer, Pusten-meister). Ezek nem tekinthetők egyszerű juhászoknak, hanem „igazán mívelt s választott gazdasági pályájukra gyakorlatilag képzett egyéneknek". 55 Ezeknek volt érdekvédelmi szerve a juhászcéh, Székesfehérvár központtal, de fiókcéheik voltak Simontornyán és Dombóváron is. Évi gyűléseiket is ezeken a helyeken tartották Szent Mihály napkor (szeptember 29-én). A céhbe tömörült és a birkatenyésztés ismeretének alapelemeit elsajátított juhászok, birkamesterek, juhászgazdák, bojtárok ezen a napon váltak meg régi helyüktől s szegődtek új gazdához. A fehérvári felsővárosi plébániatemplom volt a céhgyűlés egyházi jellegű eseményeinek helye. A templomi istentisztelet után ji A céhes juhászat kezdeteiről Herman Ottó a Gömör megyei juhászok és Kohári István gróf közötti vitájával kapcsolatban (1909, 188-190.), majd az első valóságos céhről az 1649-ben Nádasdy Ferenc által, a Vas megyei pásztorok számára kiadott utasításával kapcsolatban szól. - 1909, 192-193. Teljes terjedelmében közli a csallóközi juhászcéh 1717-ben kelt szabályzatát (1909, 246-253.), majd Ditz, Ungarns Landwirtschaft c. munkája nyomán a „Pustenmeistereknek", német juhászoknak a szervezetét ismerteti. - 1909, 253, 312. 52 WINKLER, 1921, 9. - 24. sz. jegyzete megadja a ,, Schaf er" - juhászok kötelességeit rögzítő, 1625-ből származó céhszabályzat levéltári jelzetét is: „Lad. X. Tasc. V. Num. 82." - szövegét azonban nem ismerteti. 53 GALGÓCZI, 1855, 336. 54 Az a tiltó vámrendszer, amelyet II. József kiépített az osztrák örökös tartományok és provinciák felé irányuló külföldi posztóáruval szemben, hamarosan rentábilissá tette a merinó juh költséges tenyésztését Magyarországon, Cseh- és Morvaországban pedig alapját vetette a híres szövőiparnak. A szövőipar nyersanyagából, gyapjúból állandóan évente több mint 1 millió forint értékben szállítottunk ki. - GALGÖCZI, 1855. 337.; ECKHART, 1922, 147. 55 GALGÖCZI, 1855, 338.
