Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Hegyi Imre: Fejezetek a Bakony erdei állattartásának történetéből

tásokat s ezek eredményeit nagyban alátámasztotta. HANKÓ szerint a bakonyi sertés egy autochton tájfajta, melynek elődjét a honfoglaló elődeink már itt találták, ellentétben a szalontai disznóval, melyet magukkal hoztak.

1,1 Megállapítása szerint lassan fejlődő, erős csontú, szilárd húsú, edzett, ellenálló volt a bakonyi sertés, melynek fülei nem nagyok és hegyükön lekonyulok. Színe rőtfekete vagy szürkésfekete. Igen mozgékony, kitűnő ízű szalonnát adó, messze távolságokra is elhajtható fajta volt, melyet Bécs piacain igen kedveltek és bagun néven ismertek.

10 Nyilván a tartásmód és az erdei környezet eredménye, hogy ezek az állatok vad természetűek; az ólat, kerített helyet alig vagy egyáltalán nem tűrik. Beudant francia geológus magyarországi utazásai során látta 1818-ban, hogy „a Kisbér környéki Bakony csereerdőkkel van borítva, melyekben ezrével makkoltatják a félvad disznókat. Ezek az állatok Magyarországon kis termetűek, sokkal élénkebbek, mint francia rokonaik és egész viselkedésükben bizonyos vadság van. Szőrük rőtes színű, egész testükön göndör s oldalukon tüskésen kimered. Különös ellenszenvvel viseltetnek a kutyák iránt. Ezeket üldözik, széttépik és felfalják."

16 Alig hihető, hogy a neves utazó eredeti bakonyi sertésnyájat látott volna, hiszen az apró termet, a göndör és rőt szőr inkább mangalica jelleget bizonyít, viszont az oldalt tüskésen kimeredő szőr határozottan jellemző a bakonyi sertésre. Eötvös Károly szerint: „Különös fajta volt ez. Magas, hosszú, sovány test. Nem vaddisznó, de nem is szelíd. Afféle fehér disznó, mely sohase volt még hajlék alatt; falut, házat sohase látott, kint van éjjel-nappal, télen-nyáron. Ha ingerlik: megtámadja az embert, meg is eszi. Farkastól nem fél. Csodálatos fehér szőrű állatok. Sörtéjük ritka, halvány rózsaszínű testük. Szempillaszőrük is hófehér. Húsuk, szalonnájuk jóízű, de szalonnájuk közepén van valami páncélréteg. Ezt megrágni emberi fogakkal nem lehet. Még talán farkasfogakkal sem."

1

' Ez a leírás maradéktalanul ráillik arra a szelídített vaddisznó fajtára, amely a keszthelyi Helikon Könyvtárban elhelyezett s a Festetich-uradalom múlt század közepi vaddisznó telepét ábrázoló olajfestményen látható.

18 TÁLASI István lényegében ugyanígy írja le a szentgáliak bakonyi sertését 1939-ben - noha szerinte ezek színe: „fekete, barna, szürke, fakó vagy zéma, elvétve akad vörös, gyakori volt azonban a fehér is"

19 és a bakonyi sertésnek a zselicségivel

20 és göcsejivel

21 való fajegységét konstatálja.

22 Ügy véljük mégis, hogy a XVIII. század második és a XIX. század első felében számolnunk kell a bakonyi sertéssel párhuzamosan meglevő másik tájfajtával is, 14 HANKÓ, 1954, 106. 15 HANKÓ, 1954, 107-108.; DORNER, 1908, 32. lapon arról értesít, hogy Erdélyben a székelyek is bagóner-nck hívják ezt a sertést. Aligha az eredeti bakonyi sertést kell alatta értenünk, inkább csak az erdei külterjes tartás következtében ehhez hasonló természetű s egy, a mangalicával keveredett tájfajtát jelölhetett. 16 BEUDANT megfigyelését 1. Értesítő XVIII. (1926), 35-36. 17 EÖTVÖS, xMunkái XXL, 111-112. 18 Közölte VAJKAI, 1958, 81. 19 TÁLASI, 1939, 12. 20 „A zselici disznó suttyogó szőrű (felálló sertéjű), rikés disznó volt. Nagy járó természetű. Úgy tudott menni, mint egy ménes és nagyokat ugrott, mert olyan vékony lábszára volt, mint a pipaszár s a kanász úgy elfáradt a hajtásba, hogy majd megszakadt bele. Orra hosszú volt (kb. 30 cm), mint egy héber s a hasa karcsú, mintha bél sem lett volna benne. Hosszú farka, csúcsos füle volt, szőre pedig ordas (ordas-szürke), igenyös singszőr. Nem volt csöndes, mint a mangáli, hanem buffogott, bu-bu hangot adott." „Kivált kitűnő szaglásával, és látása is éles volt." GÖNYEY (Ebner), 1933, I5°21 GÖNCZI szerint Göcsejben „Régebben a sima, »sikorszőrű« s hosszú orrú és derekú... magyar fajtát tartották, a kondorszőrű gicadisznók csak azután honosultak meg, miután a sikorszőrüek kivesztek." - GÖNCZI, 1914, 588. 22 TÁLASI, 1939, 13.