Dankó Imre szerk.: Bolgár tanulmányok III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 37. Debrecen, 1980)

Fodor István: A magyar-bolgár-török kapcsolatok történeti hátteréről

1965, 280—281.; 1969, 180.; Troickaja 1973, 183—185.), a további kutatásoktól joggal várhatjuk a legkorábbi törökség tárgyi hagyatékának elkülönítését. Az ugorság és az ősmagyarság nyugat-szibériai szállásainak körvonalazása mellett a régészet igen komoly eredményének tarthatjuk e népesség messzenyúló keleti és déli kapcsolatainak kitapintását. E távoli kapcsolatok jellemző példája, hogy az i. e. II. évezred közepi ún. szejmai-turbinói típusú bronztárgyak, amelyeket a Tomszk környéki szamuszi kultúra területén állítottak elő, nemcsak Nyugat-Szibériában terjedtek el, hanem Kelet-Európában is, egészen a mai Gorkij környékéig. (Vö.: Kosarev 1963, 20—24.; 1974, 77—34.; Matjuscenko 1973, 78—89.; Fodor 1971, 176— 178.) Nyilvánvaló tehát, hogy az ugorság kereskedelmi és gazdasági kapcsolatai a bronzkorban keleten az Altajig nyúltak (a bronzkészítéséhez szükséges altáji ón egészen az Urálig eljut, ahol viszont nincs ón : Kosarev 1970, 118.; Veres 1971,42.), ahol általános feltevés szerint a törökség ősi szállásait sejthetjük. Megvolt tehát a lehetősége az ugor kori nyelvi kapcsolatoknak is. "6 1§< : : j e *i \ K2j BÉ 1. 2. /. kép. A hajdúböszörmény-vidi honfoglaláskori sír övvereíei (1:1) A korábbi keleti és déli kapcsolatok az ősmagyar korban sem szakadtak meg, sőt az ősmagyarságnak a nomadizmusra való áttörése következtében bizonyára még élénkebbé is váltak. Ezért feltehető, hogy — közvetett vagy közvetlen úton — török nyelvi hatás ekkor is érte a magyarok elődeit. Ennek azonban régészeti bizonyítékaival mindeddig nem rendelkezünk. Nem ismerjük a ting-lingek (ogurok) Irtis-vidéki régészeti emlékeit, s így további vándorútjukat sem tudjuk követni emlékanyaguk alapján. (Mindössze a Középső Irtis-vidéki i. e. IV.—i. sz. III—IV. századi szargatkai régészeti műveltség népessége szavír eredetének ötlete merült fel, minden különösebb bizonyíték nélkül: MogiVnikov 1973, 181.) A régészeti leletek tanulsága arra enged következtetni, hogy az ugor és ősmagyar korban e népek kapcsolatai elsősorban a dél-szibériai steppe feltehetően ősiráni nyelvű népeivel voltak jelentősek. Valószínűleg az ő hatásukra tértek át az i. e. II. évezred első felében az állattartó, földművelő, termelő gazdálkodásra, majd az i. e. I. évezred első felében a nomád állattartásra. (Vö.: Fodor 1971, 168—170.; 1975, 92—94, 113—114.) A török népek gazdasági és műveltségi hatása nem lehetett jelentős ebben a korban.

1 (Vö.: Zsirai 1930, 449.) 1. A régészeti leletek tanúsága ellene szól annak a feltevésnek, amely szerint az ugorság, illetve az ősmagyarság török Itatásra vált állattartóvá, vagyis „lovas" néppé. {Kispál 1952, 363.) Az elmondottak értelmében semmivel nem igazolható Moór Elemérnek az a régi ötlete sem, hogy a lovas-nomád magyarsághoz még az őshazából való elköltözés előtt (ezt ő a VI. századra tette) földművelő bolgár-törökség csatlakozott, akik a magyarok „szolganépévé" lettek. (Moór 1939, 116.; 1. még: Cs.Sebestyén 1939. 69.) — Korábban, amikor az ugor és magyar őshaza helyét a Káma völgyében vélte a kutatás, -e korai kapcsolatok színterét is itt sejtették. Többen az ugorság hagyatékát látták — legalábbis részben — a kora•vaskori ananyinói műveltségben, s ennek mongoloid embertani típusú lakosságát töröknek vélték. (Vö.: Györffy 1951, 32.; Hajdú 1953, 269.; László 1961, 32.)