Dankó Imre szerk.: Bolgár tanulmányok III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 37. Debrecen, 1980)

Fodor István: A magyar-bolgár-török kapcsolatok történeti hátteréről

1. A legkorábbi magyar—bolgár-török kapcsolatok A nyelvészeti kutatások arra derítettek fényt, hogy a magyar nyelv török jövevényszavainak egy része (,homok\ ,harang', ,nyak', ,nyár', ,ér', és talán ,ír', ,író') a VIII. századnál jóval korábbi átvétel, sőt ugor kori török jövevényszavaink is lehetnek (,hód\ ,hattyú', ,szó' és talán ,ló'). {Munkácsi 1895, 136—137.; Zsirai 1930, 449, l.j; Ligeti 1943, 45.; 1975, 279—280.; 1976, 194.; 1977, 189—201.; Kispál, 1951; 1952; Györffy 1951, 28.; Bárczi 1952; 1958, 64, 70.; 1972; vö.: Róna—Tas 1978, 27, 43—44.) E korai kapcsolatok történeti hátterét nemrég az újabb régészeti adatok és az írott források értékelésével Czeglédy Károly rajzolta meg. A kínai források tanulságai — Németh Gyulához hasonlóan {Németh 1930, 117) — arra az eredményre vezették, hogy a legnyugatibb és legrégibb török törzsek, a ting-lingek, Nyugat-Szibériában, a Tobol—Isim—Irtis vidékén éltek, nevük az i. sz. III. századtól szerepel a kínai kútfőkben. Az i. sz. 350 körül az Irtistől a Szir-Darjától északra elterülő steppékre költöztek, majd 463-ban innen vándoroltak Kelet-Európába, ahol a források ogur, onogur néven ismerik őket. A ting-ling—ogur azonosságot kétséget kizáróan megerősíti az a 600 körüli kínai törzsjegyzék, amely szerint a ting-lingek legnyugatabbi néprésze a Kaukázusnál lakik s egy ,alán' nevű törzse is van. „Az elmondottakból adódik — írja Czeglédy Károly —, hogy az ugor korban, a korai vaskor végén megvolt a lehetősége az Urálon túl az ugorok és az irtisi ogur népek érintkezésének." {Czeglédy 1976, 86. Korábban hasonló eredményre jutott: Zsirai 1930, 451—452.; Kispál 1951, 58—64.; 1952, 362—363. Ezzel szemben az ugor—török érintkezés színterét a Káma-vidékre tette: Hajdú 1952, 266, 269.; 1953, 43—44.; Györffy 1951, 32.) E történeti elképzelésnek a régészet adatai sem szólnak ellene. Igaz ugyan, hogy Nyugat-Szibéria régészeti kutatottsága ma még távol áll attól, hogy kifogástalan néptörténeti következtetések alapjául szolgáljon. (Vö.: Kosarev 1963, 20—27.; Fodor 1973, 29.) Arról azonban egyre több megbízható adattal rendelkezünk, hogy az ugor együttélés és az ősmagyarság kialakulásának színhelye nem a Középső Volga és a Káma vidékén volt, amint azt a hagyományos őstörténeti felfogás vélte és véli, hanem az Urál hegységtől keletre, Nyugat-Szibériában. Egyre inkább megerősödik az a feltevés, amely szerint a bronzkori andronovói régészeti műveltség északnyugati csoportja a még nagyjából közös szállásterületen élő ugorság hagyatéka. {Cernecov 1953, 238.; 1963, 410.; Sal'nikov 1967, 352.; Kosarev 1965, 244.; MogiVnikov 1973, 180.; Veres 1971, 37.; 1972, 160—162.; 1972a, 4.; Fodor 1973, 29.; 1975. 87—96,; 1977b, 103—104.) Az ugor egység felbomlása a bronzkor végére és a vaskor kezdetére tehető, megközelítően az i. e. I. évezred első felére. {Fodor 1975, 127.; Mogil'nikov 1973, 180.) A nomadizmusra áttért ősmagyarság még valószínűleg hosszú ideig élt a Dél-Urál keleti oldalán, az itteni szarmaták közvetlen szomszédságában. {Sal'nikov 1966, 118— 124.; Smirnov K. 1964, 273.; 1971, 70—71.; Moskova 1969, 138—147.; Fodor 1971, 163.; 1975, 139—144.) így tehát a korai vaskor végén az ősmagyar és az ősi obi ugor népcsoportok már bizonyára különválva éltek, s ha helyes Czeglédy Károly feltevése, ebben az időben már külön-külön kerülhettek kapcsolatba a nyugat-szibériai törökökkel. Igaz, hogy a régészek a törökség Ob—Irtis-vidéki megjelenését jóval későbbi időre teszik, mint az ogurok (ting-lingek) kelet-európai vándorlása {MogiVnikov