Tóth Endre szerk.: Oláh Gábor ébresztése (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 36. Debrecen, 1981)

Szemelvények Oláh Gábor műveiből - 2. Szépprózai művek

jelszava alapján. Hol voltál, mikor szegény édes anyám cselédruhában járta a kínok meredek lépcsőjét s rimánkodva kért éhes hét gyermekének kis csizmákat és ehető kenyeret? Mert gyermekkorunk reggelije és vacsorája sokszor volt kenyérhéj, gazdagoknál kutyák és sertések fanyalogva fogadott eledele. Kutyák és sertések éltek, híztak meleg palotákban úri módon; s nekem — rossz teknő volt a bölcsőm, melyet agyagból vert falú kis nádas kunyhónkban fölemelt és hidegen ringatott az utcáról, udvarról minden esőzéskor bezuhogó égi víz. Ott úszkált kopott kis sajkám, mint egy kitett Mózesé, a nyomorúság házának eső-pocsolyájában. Minden betegség meghízott sovány kis testemen; minden megalázás arcul vert már ártatlan koromban. Megdögölhettem volna a vad telek fagyától, a tüdővészes november fojtó ködétől; az éhségtől és a vándorló nyavalyáktól, a szeretetlenség irgalmatlan öklétől, mely homlokomat verte, verte szakadatlan. (. . .) De húszéves koromban, ott, a tavaszi Budapest mámorában, nem így éreztem, nem így gondolkoztam. Olyan óriás önérzet dagasztott, hogy lábam alatt láttam a tébolygó világot, mint a rhodoszi Kolosszus. Csengett az élet, gyönyörűen zengett, mint valami tündéri muzsika, s úgy ringatott, sodrott az árján, mintha királyok naszádja lettem volna rajta... Pedig, mi voltam! Ti tudjátok, nyomorúságos, koporsószerű kis hónapos szobák. Ti tudjátok, kegyetlen csont- és bőrzsákok, szakadatlan töredelmem hulló kincseinek benyelő rémei. Mert: leszakadt falevél voltam, sodrott a véletlen szele innen oda, tapostak rajtam sáros lábbal kétlábú állatok. (. . .) Most is látom barátaimat, magamat az akkori napok szeptemberi ezüst ködében. Ott andalog a sugár növésű, Goethe-fejű fiatal Kosztolányi Dezső, végig az Üllői-út jobb oldalán, a Budapesti Napló-ba merülve, bizonyosan Ady Endre nevű költő verseit olvassa, hogy azután maga is beálljon az új század új költészetének fáklyavivői közé. Ady még Párizsban ámul, mámortornákon szédelegve, de nemsokára betör Dévénynél, új időknek új dalaival. Ott, a Dunapart szelében egy alacsony, zömök, magyar bajuszos, kopott kabátos fiatalember siet, koporcol, talán az Akadémia ülésére hajszolja a mindennapi kenyér, riportot ír a nagyfejűek dödörgéséről Az Újság holnapi számába. Belső zsebében népköltési gyűjtemény, külső zsebében üveg tej a kis leánya számára; fejében Turi Dani és más karakán magyarok imbolygó ködalakja s a Hét krajcár fájdalmasan édes meséje . . . Ugye ráismertek? Még akkor senki sem ismeri. Ügy hívják: Móricz Zsigmond. Otthagyta a teológiát, újságírónak állott... Az Egyetem táján szokott föltűnni egy másik, sovány, csont-