Tóth Endre szerk.: Oláh Gábor ébresztése (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 36. Debrecen, 1981)

Szemelvények Oláh Gábor műveiből - 2. Szépprózai művek

fehér arcú filozopter; szeme, mint a fekete gyémánt; vastag ajkai szögletében korai szatír-ráncok, homloka is barázdás, de keskeny koponyája mögött adathalmazok és ítéletek döbbentő sokasága kavarog; rohanó eleven Lexikon, mindent tud, mindenhez ért; a Négyesy-órák félelmes svádájú szónoka, remek vitatkozó; miniatűr szomorkás kis versek kolostori költője. Nemrégen hagyta ott a piaristák rendházát, nem bírta sem teste, sem lelke a szubordinációt: szabad polgárembernek állott az élet sodrába s filozófiát hallgat az egyetemen, ahol majd brutális rendőr kardja vagdalja össze kezét, egy politikai tüntetés zűrzavarában. Ismeritek? A kis Juhász Gyula, a kedves szomorúságok énekese . . . Az Egyetem folyosóján suhan tovább, észre nem véve, föl sem tűnve egy másik filozopter; sovány és fekete, mint a kontrás valamelyik cigánybandában. A Négyesy-órákon mutatkozik be nemzetének, fordított és eredeti versekkel; sajátságosan éneklő előadása, a versek ritmusának roppant eleven érzése, éreztetése: eleinte mosolyogva fordítja felé az ezerarcú diákságot. Még senki sem tudja, hogy ez a Dunántúlról jött fiú énekli majd el Laodameia gyönyörű kórusait. Tudjátok ki.. . Babits Mihály. (.. .) Látom magamat is. Ott rohanok végig minden áldott este az Üllőiúton, ki Kispest felé. Ott lakom a falusi fák, kertek lombjai közt, derék debreceni tanárom: Varga Bálint udvarában. Hajnalban kelek, késő estig szaladgálok Pesten, egyik tanítványomtól a másikhoz. Délibáb utcáról Váci utcáig, az Egyetemtől a Lágymányosig, tanítva, tanulva, robotolva, küszködve, némán sírva, színésznek és tanárnak készülve, holott írói álmok lebegnek előttem a főváros füstködében. Megmászom naponta az öreg Gellért-hegyet, onnan bámulom az alattam dübörgő nagy Várost, Budapestet; meg akarom hódítani, mint Napóleon Oroszországot, Moszkvát . . . Sohasem sikerül, sohasem! Itt vérzik majd el az én Nagy Hadseregem is, a szegénység és nyomorúság téli hidegében. A Múzeum körúton, fent a harmadik emeleten éljük a Murger bohémjeinek magyarra áttett életét, heteken át kenyéren és szilván; operai előadásokat hallgatva ingyen, fenn a negyedik emelet karzatán, egy operaházi táncosnő jóvoltából ... A kis Reiter Etus . . . Vajon él-e még? S mi lett belőle? . . . Óh, ifjúság, ifjúság, ifjúság! „Az ég legyen tivételek, Üllői-úti fák... ti voltatok az ifjúság." Ugye Kosztolányi Dezső? A színház irtózatosan csal. Szinte a lelkemet tépi ki belőlem. Varga Bálint tanárom látja, tudja ezt a csalogató fantomért való vergődésemet, mindenáron be akar vinni Váradi Antalhoz, a színiakadémia igazgatójához. De nem merek lelépni rideg polgári pályámról — félek idősebb polgár Oláh Mihály tói, még jobban édes anyám szemrehányó arcától. Csak titokban, statiszta-szerepekben lépek az öreg Nemzeti Színház drága