Tóth Endre szerk.: Oláh Gábor ébresztése (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 36. Debrecen, 1981)

Szemelvények Oláh Gábor műveiből - 2. Szépprózai művek

Tied a múlt, tied a jelen, Párizs. S talán, talán miénk a jövő . . . Miénk — az oroszoké. Párizs Bakony, embersűrűs gigászi vadon, jól tud rejteni. Rejti a jövőt, nagy forradalmak csíráját; rejti a bűnt, a szégyent és a hazátlanságot. Rejtegeti barna hajú, csigás hajú Ady Endrét is, akit jobbról arcul csapott, balról megcsókolt a hazája. Szegény Ady Endre, daloló ja Párizsnak, a Bajnak, a Mámornak, az Asszonynak, hát olyan nagyot vétettél volna, hogy megfeketedtél a kiátkozásra? Dehogy. Hiszen ma már mindenki tenyerén hord, van neved, iskolád, aranyad. Csak a véred, a véred aknáz alád, öli, teperi testedet, a jövőd. Sokat szenvedtél; krisztustalan római zsoldos, aki legalább nem szán. Nem vagy te sem pacsirta-álcás sirály, sem zsoltáros Lázár a dúsak palotája előtt, sem nagyálmodó új Pán, sem fénytollú sármánymadár, sem bizarr szomorú fiú, hanem vagy az ember, az örökké bántott, az örökké bántó, siránkozó, dühöngő, mámorozó és dalolgató ember. Beleestél a bűnök csávájába, fetrengesz, jajgatsz, keresed az istent, mert az embereket elvesztetted. Alig van zenéje dalaidnak; magadban való mormolások, fájdalmas felkiáltások, hangtalan gondolatok azok. Ásol furcsa lelkednek fekete-kék mélységébe és bányászol sok semmi törmeléket, csúnyaságot, meg tiszta aranyat. Paraszt szemek csak a sarat látják, az aranyat élelmes kalmárok csenik el tőled. Kövekké faragod a csikorgó magyar szavakat és meghajigálod vele véreidet, az eget; sok éppen a fejedre esik belőle, betörik a koponyád, véres az orcád, de te dalolsz, mert előtted a kancsó, mögötted az Asszony. Van benned sok nőies vonás, affektálás; szeretsz sírni, rágalmazni, féltékenykedni, szeretni, mint az asszonyok; kényes vagy, ideges vagy, parfümös vagy, bolondos vagy, mint az asszonyok. Magadon keresztül látod fajod sorsát: a magyar tudna előre menni, ha nekibúsulná magát, de irigységből megrágjuk egymás szívét; csak akkor merünk, csak akkor vagyunk, ha marnak. (...) Ha jóllakunk, Aladárral ketten mi vagyunk a Louvre legtipikusabb, legszorgalmasabb látogatói. Orrunkon szemüveg, kezünkben ceruza és füzet, kabátunkon Svájc és Párizs hónapos pora, arcunkon Brunetiere hajthatatlansága és Taine szellemessége — így megyünk neki Franciaország és a világ legnagyobb művészeinek. (...) Az egyiptomi teremben megtanultam, mi volt az Ember legelső gesztusa. A parancsolásé. Hajót hajtanak az evezősök, a hajó orrán áll a vezér s jobbját egyenesen feszíti ki a cél irányában, mintha némán is kiáltaná : Arra ! Az evezősök háttal vannak rá, a vezéren kívül csak a kormányos látja még a célt: ők ketten sejtik, hová mennek, a vak erő csak