Ujváry Zoltán: Népszokás és népköltészet (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 35. Debrecen, 1980)

Egy verselő földműves

Egy verselő földműves A népi verselőkre, parasztköltőkre az irodalomtudomány művelői sokkal korábban felfigyeltek, mint a népköltészet kutatói. Szépíróink közül többen megemlékeznek róluk. Eötvös Károly írja: „Falusi paraszt költők egész serege sorba szed s megénekel évenként minden nagy és kis esetet, a mi a faluban és környékén történik. A költeményeket egymásnak elszavalják, házról-házra viszik; - ha megtetszik, sokan maguknak leírják vagy leíratják, a szép részeket pedig emlékezetükben megőrzik, firól-fira szállítják. Száz meg száz készül évenként. Átkok és áldások, köszönések, üdvözlések, felköszöntések, szóbeli képek és elmésségek, vidám beleszólások ezer változatban. Csak össze kellene gyűjteni valahára."

1 Az idézet a folklorista számára fontos megfigyelést tartalmaz: a parasztköltőket nem hagyhatjuk figyelmen kívül a népdalok, a népi epika, a versbetétes szokások vizsgálatánál. A terjedelmes históriás költemények és a pár soros köszöntő rigmusok szerzőit egyaránt kereshetjük a földműves verselők között. A népi verselőket gyakran nótafa elnevezéssel illették a múlt századi, e század eleji közlemények. Azonban ez a fogalom a folklór irodalomban a jelentős dalrepertoárral rendelkező, kiváló előadói képességű individuumra szűkült le. A népi verselőt nem véletlenül nevezték nótafának. A verseket írók rendszerint kiváló dalosok is voltak, s gyakran saját költeményeiket is valamilyen nóta dallamára írták, s azokat alkalomadtán eldalolták. Jól mutatja ezt az az adat (1866), amely a „népköltemények kezdeményezőinek" tekinti őket: 1 Eötvös Károly: A balatoni utazás vége. Budapest, é. n. (1909), 207—208.