Ujváry Zoltán: Népszokás és népköltészet (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 35. Debrecen, 1980)

Egy verselő földműves

„A Nagy-Kunságon kérdezősködés után a népköltemények kezdeményezőiről következőket hallottam: Vannak nóta-fák, kik minden dalt tudnak, s csak hozzájuk kell menni, s azok mindenféle dalra megtanítanak. Igen szép gondolatnak tartom a nóta-fa elnevezést."

2 Egy évvel korábban (1865) hasonló említést találunk a nótafákról: „Minden falunak, városnak megvan a maga nóta-fája, ki egyre dalol, mint a pacsirta, hű kifejezője a nép érzelmeinek, megéneklője a különösebb eseményeknek. Ilyen H. M. Vásárhelyen az öreg nótás Szabó Pál bácsi, ki majdnem fél század óta dalol a vásárhelyi népnek."

3 Később Vetró Lajos Endre megírta, hogy több mint kétszáz versét gyűjtötte össze: „.. .mindenről verset írt, amit látott, amit hallott, ami a városban történt, ha az neki tetszett és figyelmét vagy a lelkét megragadta. Balladát, búcsúztatót, gúnyverset és dalokat, vagyis ahogy itt nálunk mondják: nótákat."

4 Szabó Pál földművest nótafának nevezték a városban, s ez is azt mutatja, hogy a költő, versíró fogalma helyett a népi közösségekben a nótafa megjelölést használták, s minden valószínűség szerint ennek nyomán került e fogalom a szakirodalomba, elsősorban a kiváló dalos megjelölésére.

5 2 Varró Sándor: A népköltemények kezdeményezőiről. Hazánk s a Külföld, II. 1866. 492—493. 3 Török Károly: Magyar alföldi népszokások. Hazánk s a Külföld, I. 1865. 572. Ugyanez: Török Károly: Magyar alföldi népszokások. In: Magyarország Képekben, I. 1870. (Szerk. : Nagy Miklós), 187. 4 Vetró Lajos Endre : Nótafa. Magyar Nyelv, V. 1909. 176—177. ; Megemlékezett róla Kiss Lajos is: Vásárhelyi hétköznapok. Budapest, 1958. 174. L. ott további hivatkozást. 5 Csefkó Gyula nótafáról írt cikkében nem szerepelnek az általunk idézett korai adatok, mint ahogy A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (II. 1023) nótafára. vonatkozó legkorábbi adata is csak: 1891. Elfogadható Csefkó Gyula véleménye, amely szerint a nótafa népnyelvi terminológiából vált szépirodalmi és szaktudománybeli műszóvá, elsősorban a kiváló nótázó, daloló ember megjelölésére. Csefkó Gyula: Nótafa, szárazfa, mesefa. Ethn., XLI. 1930. 114—116. így használja Móricz Zsigmond is: „Az ecsedi láp környéke, a Tiszahát, a Túrhát, az Érmellék, a Nyírség mind daltól zeng. Gacsájban, Nyírmeggyesen, Irinyben, Nagypaládon, Magosligeten, mindenfelé találni »nótafákat«, akik egysorjában két-háromszáz dalt tudnak végig elmondani, s aratáskor, töréskor, dörzsölőben, fonóban, reggeltől-estig és estétől világos kivirradtig szól a nóta, napról napra, hétről hétre, akár ismétlés nélkül:" Móricz Zsigmond: Szatmár vármegye népe. In: Szatmár vármegye (Szerk.: Borovszky Samu). Budapest,