Ujváry Zoltán: Népszokás és népköltészet (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 35. Debrecen, 1980)

Kádár vitéz balladája

Az isten ládáját egyszer el is nyerték, Honfit és Eniást mikoron megölték, Mikor Eli papnak e dolgát megvitték, Rút halállal meghalt, székiből kiesek. Azt reményű róluk immár szívünk. Hogy isten után ő lesz egyik védelmünk, Bástyánk, erős tornyunk, ő leszen minékünk. De, jaj, mint csalatott szerelmes nemzetünk! Teljes életének dicséretes napja, Mert a szegényeket soha nem rontotta. Ha más rontotta is, Kádár oltalmazta, Felelet a föld és annak bizonysága. Felköté érettünk Kádár István kardját, Hogy hallá itt alant magyarok romlását. Felköté érettünk Kádár István kardját, O, jaj, mely kevéssé forgatta szándékát! A Rába vizén mindjárt több tatár érkezik, Kádár vitéz módra velük megütközik. Hogy másutt a vízen több tatár érkezik, Felemeli Kádár szemeit az égre Mondván: Uram Jézus! légy segítségemre! Nosza, jó katonák, harcoljunk két kézre, Mert nem látok jőni embert segítségre A zászlótartónak fennszóval kiáltja: Vidd el, fiam, vidd el, a zászlót más útra, Hogy el ne vesszen a mi urunk kedves hada, Mert M agy ar or szagér meghalok én még ma.