Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

II. A nép és a föld

vagyis az itteni legeltetési jog nem telek appertinentia volt, hanem ez minden kismarjai polgárnak egyenlő értékű személyes kiváltsága. Vagyis a legelőre mindenki annyi jószágot hajthatott, amennyit akart.

154 Hasonlóan kollektív tulajdonban maradtak Kismarjában az erdők is (Sziget erdő, Láp erdő, óriás erdő, Csere, Setét erdő, Palló erdő, Vasad erdő, Zálogos erdő). Az erdőkből a tanács évenként a szükségnek megfelelően osztott fát, de az erdő rontókat szigorúan büntették.

155 A nagy kiterjedésű erdők már a XVIII. század elején megfogyatkoztak.

156 Az erdők 1850 után községi tulajdonba kerültek, ahonnan most már a lakosok is csak pénzért vehettek fát. Minden kismarjai polgár személyes joga volt a nádasok, a füzesek, a halászó vizek igénybe vétele is. Mindezeket a XIX. században fokozatosan községi tulajdonnak kezdték felfogni s a tanács különféle jogszabályokkal szabályozta igénybe vételüket. A telek gyakorlati jelentősége 1848 után Kismarjában teljesen megszűnt. Már nincs forrás, mely alapján a telektartozékokat meg lehetne határozni. A házak, telkek, szántóföldek, rétek polgári értelemben is magántulajdonná váltak, így nincs értelme, hogy ezek összetartozását számon tartsák. Illetve az 1887-re elkészülő kataszteri felmérések birtokívei, a telekkönyvek számot adnak magáról a birtok forgalomról, de ez a forgalom éppen azt bizonyítja, hogy az egyes birtok kategóriák teljesen függetlenül csereberélődnek, keverednek. A. porta és építményei A falura — már csak földrajzi okokból is — az egytelkes település jellemző, így a portán a lakóház mellett helyet foglaltak a különböző gazdasági épületek is. A porta így ténylegesen a földműves parasztgazdaság majorsági központja lett, ahol az emberek és háziállatok élnek, ahol ezek életfenntartásához, munkájához szükséges élelmiszerek, takarmányok, eszközök felhalmozódnak. A belső telek eredeti nagyságát már nem tudjuk rekonstruálni, hiszen az évszázados változásokat a források nem tüntetik fel. 1850-ből maradt ránk az első olyan összeírás, mely a telkek nagyságát viszonylag megbízhatóan feltünteti.

156

/*

1 Ekkor a falu telek állománya 405. A porták nagysága 150—2100 D-öl között változott, az átlag 300—450 D-öl. A szélsőségek általában nem jellemzőek. A telkek formáját az uccasorok szabták meg; általában téglalap alakúak, véggel az uccára nézőén. Az udvarok világosan három részre tagolódnak. Az első rész a lakóház övezet, benne a lakóházzal és a különböző ólakkal, második a színáskert vagy szűrüs kert, harmadik a kert. A három övezetet régen a gazda udvarokon kerítés választotta el egymástól. Ugyancsak kerítés övezte az udvart elől az ucca felől és oldalt is. A kertek között azonban nem volt kerítés. A kert végét szintén kerítés zárta. Az 1930-as évekig a kerítések hagyományos formákat őriztek. Legrangosabb a téglából épített s fehérre meszelt ún. kőkerítés volt. Ezután rangban a bevésett lábakhoz illesztett, kalappal ellátott fenyő deszka kerítés következett. Az uccai frontra néző kerítések zöme ilyen volt. Harmadik főtípus a sövény, vagy garággya. A kerteket záró hátsó kerítések (melyek egyúttal a falut is körülvették) ilyenek voltak. Sok helyen az uccai frontra is készítettek szépen fonott sövényeket. A garággya szinte természetes úton fejlődött a sövényből. Miután a sövényt évről évre újra fejelték, egy idő után a körülette felhalmozódó tüske, bozót áthatolhatatlan élő sövénnyé, garággyává fejlődött. A garággya elengedhetetlen tartozéka volt az árok is.

157 Az uccai frontokon már a XIX. században is készí-