Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

II. A nép és a föld

E táblázat világosan megmutatja az anyakönyvi statisztikák ellentmondásait. Jellemző, hogy az 1730—1910 közötti anyakönyvekbe bejegyzett születések 60%-áról nem kapunk további információt, mert sem házasságkötésüket, sem halálukat nem anyakönyvezték Kismarjában. Igaz, hogy e százalék később 45-re csökken, de a XIX. század közepétől már újra 60%-ra nő. Éppen ezért a lakosság tényleges vitalitásának megállapítására ismét reprezentatív családokat választottunk. Ebből a célból 100 állandóan, vagy legalábbis huzamosabb ideig itt élő családnak elkészítettük a fiúági leszármazási táblázatát. Ha egy családban több fiú utód eljutott addig, hogy megházasodhasson, akkor a család bokrosodni kezdett; a család létszámát mutató diagram (a család „életvonala") emelkedni kezd, ha a fiú utódok száma csökken, az „életvonal" lefelé hajlik. A 100 család közül kettőt 9 generáción át vizsgálhattunk, tizenhármat 8, harmincat 7, harmincat 6, tizenhetet 5, hetet 4 és egyet 3 generáción át követhettünk nyomon. A száz család diagramjait a 5. számú táblázatban (melléklet) közöljük. Jellemző, hogy a családok „életvonala" zömmel bizonyos emelkedés után a XIX. század végére esni kezd. Az átlagok ebből a szempontból még nem mutatnak végzetes képet, hiszen a XX. század elejét jelentő utolsó pontok még mindig magasabbak a XVIII. század elejéhez képest. Az átlagos emelkedés mértéke 2,8%. Ha azonban az egyes családok „élet-vonalait" vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy a családok 49%-ánál, vagyis majdnem felénél valóságos parabolákat kapunk, vagyis a XIX. század elejei gyors népesedés után rohamos elnéptelenedés jelentkezik. Kb. 35%-ra jellemző az átlagos, mérsékelt fokú emelkedés és csak 16% a határozottan emelkedő. A falu dinamikus fejlődését tehát a XIX. század végétől már nem a tőzsgyökeres családok biztosítják, hanem a beköltözések. Ez a tendencia úgy is felfogható, mint a népesség felfrissülésének a folyamata. Elképzelhető ugyanis, hogy az elköltözők, akiket mi itt most nem vizsgálhattunk, szintén a népesebb családok közül kerültek ki, tehát az elköltözők és a beköltözők nagyjából kiegyenlítették egymást, miközben a stagnáló vagy éppen visszafejlődő családok helyben maradtak. Mivel azonban az anyagi, vagyoni erő.források zömmel e régi eredetű lakosság kezében összpontosultak, ez a lakosságcsere is segíti azt a folyamatot, hogy a földek egy része a kevesebb számú gazdák kezén marad, míg mellettük mérhetetlenre duzzad a föld nélküli agrárproletárok száma. A régi családok, miközben lélekszámuk a XIX. század második felétől rohamosan csökkent, a telkeket, földeket nemigen engedték ki a kezükből s a jövevények csak az újonnan osztott telkeken telepedhettek meg s a gyéren csorduló reformföldekből juthattak néhány barázdához. Mindezeket összevetve végül is oszthatjuk azoknak a vélekedését, akik szerint a XVIII. század első felének nagy lakossági feltöltődése után mintegy száz évig viszonylag mozdulatlan volt a népesség állapota, csak a mérsékelt természetes szaporodás növelte. A be- és elköltözés nagyjából kiegyenlítették egymást. A XIX. század elején — ismeretlen okból — szembetűnő lakosságcsökkenés állt elő. Az 1820-as évektől újra kezdett emelkedni a demográfiai vonal, mely az 1850-es években érte el a leggyorsabb fejlődést. Ettől kezdve újra stagnál a lakosság tényleges növekedése, sőt esetenként süllyedő tendenciát mutat. Az első világháború utáni házhely osztások főként az agrárproletariátus számát növelték, hasonlóan az 1945-ös telek- és földosztások. Szinte természetes, hogy e mesterséges felduzzadást az ország iparosodásának előrehaladtával 1950 után fokozatos lakosságcsökkenés követte. A népesség nemzetiségét tekintve — a XVII. század óta minden bizonnyal — magyar. Idegen nevű csak a cselédek között bukkan fel s általában a kereskedők,