Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
II. A nép és a föld
Az átlagos termékenységi amplitúdó tehát a XVIII. században 22 év, a XIX. században 10,7 év. Életkort tekintve a szülések korhatára nőknél 16—46 év. A férfiaknál a termékenység határa 19—50, kivételesen 55 év. A XIX. században az figyelhető meg, hogy nemcsak a szülési amplitúdó, vagyis az első és az utolsó gyerek között eltelt idő, hanem a szülések felső korhatára is csökken. A termékenység időtartamát a szülések számával összevetve megkapjuk, hogy a termékenységi időszak alatt kb. hány évenként szültek a nők. Ez a szám a XVIII. században átlagban 3,6 év, a XIX. században 3 év. Ezeket a számokat azonban kapcsolatba kell hozni a termékenységi időszakkal is. A XIX. században pl. a nők tényleges termékenységi amplitúdója a XVIII. századihoz képest kb. felére csökkent. Azzal, hogy lerövidült az a zóna, amikor az asszonyok szültek, természetszerűleg csökken a születések közötti átlagos idő is. Ha tehát a XVIII. századi 22 éves termékenységi amplitúdót vennénk figyelembe, akkor a XIX. században 6 évnek kellene eltelni az egyes szülések között. Elméletileg minden egészséges nő a termékenységi időszak alatt 1—2 évenként szülhetne. Ha ez a valóságban nem így van, annak okát keresni kell. Ez az ok lehet időszakos betegség, számolnunk kell a paraszti munkák ritmusával: az intenzív munkavégzési időszakok alatt kevesebb fogamzás történhet. Ebből az következik, hogy egészséges családokban minden beavatkozás nélkül is csak 2—3 évenként születhettek átlagosan gyerekek. Ezt az anyakönyvek részadatai igazolják, hiszen — főként 4-nél több gyerekes családoknál kb. ez a ritmus figyelhető meg. Az átlagszámítás azonban felhívja a figyelmünket arra, hogy a normatív szabályok alól kellett lenni eltéréseknek, hiszen átlagban nem esik a termékenységi időszak minden 2—2,5 évére egy szülés, még az e szempontból gazdagabb XVIII. .században sem. Ha 22 éves átlagos termékenységi állapotot feltételezünk, akkor a XVIII. században családonként 6, a XIX. század 10,7 éves termékenységi ciklus átlagát figyelembe véve, családonként 4 gyerek jutna. Mint láttuk, ezzel szemben a XVIII. században családonként 3,6, a XIX. században 3 élveszülés esett. Az esetenkénti eltéréseket szintén lehet magyarázni betegségekkel s egyéb véletlenekkel. Az anyakönyvi bejegyzések hiátusai azonban arra engednek következtetni, hogy az egészséges családok egy része mindenkor alkalmazott valamiféle születésszabályozást. Mégpedig a XVIII. században korlátozottabb mértékben, a XIX. század derekától mind fokozottabban, s a XX. század elejére már nagyon sok család eljut az egyke szintjéig. A gyermekszám tervezése mindig összhangban volt a társadalom etikai felfogásával. Ezt azonban rendszerint mélyről jövő anyagi, megélhetési, egzisztenciális tényezők szabták meg. A gyerekszám elsősorban mindig attól függött, milyen mértékben volt szüksége a társadalomnak a gyerekre, az utódokra? A XVIII. századi Kismarja előtt már bezárultak a terjeszkedés lehetőségei. A kis város csak önmaga szűkös határai között, a kor viszonyai által meghatározott alacsony szinten valósíthatta meg a szükségletek megtermelését. A lakosságszám fölös növekedése komoly gondot okozhatott volna — mint ahogy okozott is a XX. század első felében. Bizonyos tehát, hogy itt is működésbe lépett valamiféle önszabályozó rendszer (coitus interruptus ?), amely a szülések számát igyekezett olyan szinten tartani, hogy a lakosságszám állandóságát, illetve minimális fejlődését biztosíthassa. Az önszabályozást a következő adatok is szemléltetik:
