Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

IV. A népi kultúra változásai

fázisban egymás után többször is guggoltatták a nőt, akkor mártogatós-ról beszél1 tek. A zenészek használfík! befejezéssel zárták az ugróst. Ezzel azonban ritkán ért véget a tánc, mert valaki rendszerint bekiáltott: „Vöt még hozzá!" s ekkor egy-két, esetleg 5-6 perces ráadás következett. A ráadásokkal néha 40—50 percig is eltarthatott egy tánc. Mind a lassú, mind a gyors részek alatt 5-6 pár néha egybe fogózott s kört formált. A körben lényegében ugyanazokat a figurákat igyekeztek járni, mint külön, de itt jobban kellett alkalmazkodni egymáshoz, ezért a párostánc motívumai leegyszerűsödtek. A kör azonban újszerű megoldásokat is kínált, a körbe dobbantót s a bokázó forgást. Az utóbbi száz év óta a páros táncot csárdásnak nevezik s a közismert cigányzenei kísérettel táncolták (hegedű, klarinét mint prím hangszer, kontra, brácsa, cimbalom, nagybőgő. Utolsó híres cigányprímás a még élő Mona Bandi, akinek klarinétosa Kovács József volt). Ebben az időben főként új stílusú dalokat játszottak, az ugrósok alatt néha kanásztánc vagy oláhos zene is felbukkant, bár többnyire műzenei frissek elnépiesedett variációit játszották. A páros táncok régebbi elnevezésére nem találtunk adatokat. A zenekari összeállításhoz azonban van néhány régebbi adatunk. A XVIII. század közepén pl. két zenész muzsikált a tánc alá, a hegedűs és a kontrás, illetve hegedűs és bőgős.

51 Ebben az időben minden bizonnyal ismerték a dudát Ís.

52 A táncok szüneteiben játszották a párcserélős Szenestőkét, daloltak. Hajnalban vagy férfi mulatságokon táncolták a verbunkost, mely egy több részből álló, játékos, dramatikus tánc.

53 Első rész maga a verbuválás, amikor a káplár (a legügyesebb táncos) tréfás rigmussal 12 legényt verbuvál maga mellé. Ezután jön az „egzecíroztatás", amikor kígyózó sorban menettáncot táncolnak s közben minden résztvevőnek pontosan utánoznia kell a káplárt, aki nem ezt teszi, azt a káplár a kezében levő nadrágszíjjal, vagy összesodort törülköző kendővel megfenyítette. Ez a vonulgatás akár egy óra hosszáig Ís eltarthatott. Átbújtak az asztal alatt, kitáncoltak az udvarra, istállóba, átbújtak a lovak hasa alatt, bebújtak a tyúkólba s a legkülönbözőbb furfangokat találták ki. Volt rá eset, hogy a táncosok levetették felső ruháikat, a földre hasaltak, megcsókoltak öreg cigányasszonyokat. A vonulgatás az esküvel ért véget, amikor megfogadták, hogy „fő káplárjuk" szavát mindig megfogadják. A tánc harmadik része egy virtuóz körverbunk volt, melyet néha azzal tettek látványosabbá, hogy üvegeket tettek le a földre s azok között Ís táncoltak. Ha valamelyik üveg felborult, annak kellett borral megtöltetni, aki felrúgta. Máskor a kör közepére egy tányért tettek, melybe pénzt dobáltak a zenészek számára. Voltak, akik igyekeztek a pénzt ellopni. A verbunkosok igyekeztek úgy táncolni, hogy a tányérhoz a kívülállók ne tudjanak hozzáférni. A körverbunk is eltarthatott 20—30 percig is, míg sorra kezdtek kiállni a legények. Akik legtovább bírták, az győztesnek számított s társai megvendégelték. Á táncot új stílusú verbunkos zenére táncolták. A motívumok közt a tiszai dialektus sűrű csapásolásai uralkodtak, de — különösen a harmadik részben — az ún. oláhos-xa emlékeztető ugróst is táncoltak.

54 Néhány uradalmi pásztor, illetve ezek ismerősei táncolták még a kétbotos kanásztáncot, amelyben egyik botot a táncos tartja a vállán, a másikkal különféle ritmusokat ver ki rajta. Ismerték a seprűtáncnak azt a formáját, amikor a fiú leány helyett fogta a seprűt s úgy táncolt vele.

55 Táncközi szórakoztató játék volt a kaszálás. A fiúk terpesztett lábbal, libasorban ugrálva bejöttek a házba, kört formáltak. Egy első kaszás vezetésével megfenték a kaszát, majd a kaszálás mozdulatait utánozták. Egy idő múlva az első kaszás lecsapta a kalapját s elkiáltotta: „fürjet fogtam!" A többiek s a lányok is