Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
IV. A népi kultúra változásai
totta, ezért képesek voltak a gyerekek össze verekedni. Ha gyerekek egymás közt valamit elcseréltek, cl kellett mondani a következő szöveget: „Cserebere fogadom, többé vissza nem adom". Ha ezt nem mondta el, a volt tulajdonos visszakérhette a cseretárgyat, de ha elmondta, akkor nem, mert különben elszáradna a keze. (Úgy látszik a gyerekekben legerősebben a paralízistől való félelem élt.) Ifjúkor. A gyermekkor játékos alkalmai fokozatosan mentek át a felnőttes időtöltés, a szórakozás, a párkeresés különböző szokásaiba. Még a serdülő korban is megmaradtak a labdázások, tekézések, ügyességi és erőjátékok, de mindinkább előtérbe kerültek a táncos alkalmak. 50 A lányok 12—14, a fiúk 14—-16 éves korukra elfogadhatóan megtanulták a saját korukban divatos táncokat. Régen a leányok a fonóházakban, a lcánybandákban, a fiúk az istállókban összeverődő legénybarátoktól tanulták meg a táncokat, mégpedig úgy, hogy a táncos alkalmakon ellesett táncokat itt próbálták maguknak kigyakorolni. A gyakorlás saját füttyükre vagy citerára történt. A leányok főként énekszóra táncoltak. A táncrendet itt a legények kezdték. Már maga a tánchelyre való vonulás is táncos mozdulatokkal történt, különösen nyáron, amikor szabad téren zajlott a tánc. Majd a zenészek előtt mulattak egy darabig, pénzt adtak, elhúzatták saját nótáikat s ezt táncos mozdulatokkal követték. Közben a leányok csoportosan álldogáltak a legényektől tisztes távolságban. E lassú nóták alatt a fiúk verbunkosszerű mozdulatokat végeztek. Egy idő után a zenész felszólítás nélkül párostánc nótát kezdett. A fiúk egyenként magukhoz intették a leányokat. Később a XX. században a tánciskolák hatására egyenként odamentek a lányok elé, s ott kérték fel őket „szabad lesz?" szóval. A tánc első része lassú, olykor váltott ritmusú ( 4 / 4 + % + %), majd fokozatosan, szinte észrevétlenül mind kötöttebb ritmust játszottak s a tempó Ís kicsit gyorsult. A lassú és a középtempójú rész mindegyik kötött, düvő ( j4 <fj ) ritmusú zene volt. Alapmotívuma a fent hangsúlyos, de a végén lefelé hajló kétlépéses csárdás, melyből az ügyesebb táncosok igen gazdag variációkat alkottak. Fő eltérés a forgás, melyet gazdag változatban ismételgettek. Sima forgás közben a férfi mindig egy helyben állt s a nőt forgatta körbe, de járhatták a táncot riszálva, amikor ellenkező irányba léptek, forgás közben elengedhette a nőt, saját karja alatt átforgathatta, maga körül körbe futtatta, félfordulósan kicsapta. A párt elengedve az ügyesebb férfiak figuráztak (különböző verbunkos figurák, csapásolások). Ismerték a csalogatást, amikor a leány úgy igyekezett mindig kifordulni, hogy a férfi ne foghassa meg. A tánc közben kiki szabadon figurázott, de a táncnak az emelkedő s metrumonként eső hullámzása a táncnak pontos, egyenletes lüktetést biztosított. A zenészek által megadott ritmusképlet így a táncosok által megsokszorozva, szinte szétfeszítette a falakat s e lassú tánc alatt is valamiféle extatikus feszültséget lehetett érezni. A táncnak ez a része 5—10 percig is tarthatott. Ezután 5-6 perces ugrás következett. E 2 / 4-es, mostmár esz-tam (. 7^7^ ) ritmusú táncot lényegében alig gyorsabb, de az előbbinél sokkal feszesebb, első negyedre dobbantó ritmusban járták. Míg a lassú részek alap tartásmódja a jól ismert váll-derék fogás volt, most a párok távolabb álltak egymástól jobb kezüket összefogták. A fiúk bal kezüket hátra tették, a leányok pedig csípőre. Férfi és nő nagyjából hasonló ritmíkájú, de pontosan azonos lüktetésű motívumot járt. A dobbantós alapmotívumhoz a jó táncosok százféle variációt költöttek. Úgrós közben a férfiak Összeszorított torokkal, rikoltó hangon csujogattak. Az ugróst egy helyben járták. Ekkor is alkalmaztak forgás variációkat, sőt közkedvelt ugrós változatok voltak a félfordulós rendszerű lippentős figurák, melyeket itt födó'zés-nek mondottak. Ha a lippentős
