Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

I. A falutól a városig

A „vár A dézsmát a püspökség rendesen maga szedette be dézsmaszedőive], néha azonban árendába adta. 1730 táján Plettitz László árendálta a dézsmát, 1732-ben pedig maga a város vette bérbe a saját dézsmáját 100 rajnai forintért.

66 1733-ban Plettitz László deákja veszi át a dézsmaszedést a kismarjaiaktól, azonban Lévai Sámuel és Kiss András ismét megtagadták a dézsmafizetést mondván, hogy ők nemesek. Azt is hallotta a dézsmaszedő deák, amint beszélték a kismarjaiak, hogy talán nem is fognak több dézsmát adni, mert „vagyon privilégiumok". A dézsmások ekkor nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget a szóbeszédnek; beszedték a dézsmát (63 köböl és egy véka búzát s más terményt) s eltávoztak. A következő évben Pap Gábor dézsmás gyanútlanul érkezett a városba, de a bíró kereken megtagadta a dézsma kiadását s miután „a helységbeliek nem akarván magukat a dézsma alá submittalni" a dézsmás Pap Gábor társaival együtt kénytelen volt dolgavégezetlenül eltávozni.

67 Hasonlóan történt 1735-ben is. Bányai János és Selényi József „a többi helységek megdézsmálása után Kismarjában is avégre, hogy ott is dézsmáljanak bé mentek és az bírótul szállást kérvén, hogy mint dézsmásnak mutatna s oda érkezvén Kis András nevű odavaló lakos, azt felelte: mint emberséges embernek igenis adunk szállást, de mint dézsmásnak nem mutatunk, mivel dézsmást nem ismerünk, Beöthy urakon kívül a Nagymarjai határon,

68 ugyanis a magunk dézsmája iránt törvény alatt vagyunk és ha tudtuk volna, hogy kigyelmetek úgy jönnek mint dézsmás, másként gondolkodtunk volna s bé sem eresztettük volna. . . és így szállást nem mutatván éccakának idején kenteiének voltak a dézsmások recedealni".

69