Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

I. A falutól a városig

Ezzel a váradi püspökség és Kismarja között felújul a dézsmaper. Alsó fokon a megyei bíróság foglalta össze a per anyagát 1736-ban Váradolasziban. Majd az összegyűjtött s bőrkötéssel ellátott anyagot (Perkönyv) a királyi táblához, mint a földesúri birtokperek elsőfokú bíróságához küldték fel.

70 A Perkönyv azonban nemcsak a váradi püspökséggel kapcsolatos földesúri és papi dézsmaper anyagát tartalmazza, hanem általában a kismarjai szabadságjogok perét is. így tükrözi azt a harcot, melyet a XVIII. század első felében szabadságának megvédése érdekében vívott a közösség. A XVIII. század fordulóján, a török hódoltság után bekövetkezett új helyzet folytán Bihar megyének e táján főként két földesúri hatalom osztozott. Egyik — mint láttuk — a váradi püspökség volt, a másik Esterházy Pál herceg, az ország nádora, akinek ekkor az udvar olyan hatalmas összegekkel tartozott, hogy annak fejében 1702-ben 15 bihari helységet és egy pusztát kapott meg.

71 E helységek között voltak az egykori bihari hajdúvárosok is, sőt éppen ezek alkották a központi magját a kialakuló ún. „derecskéi uradalom"-nak. Sokáig rejtély volt, hogy Kismarja, aki ebben az időben már szinte semmiben nem különbözött a táj egykori szabad településeitől, hogy menekült meg a jobbágysorba süllyedéstől, vagyis attól, hogy részévé váljon az Esterházy-uradalomnak? Erre a választ Esterházy Pál nádornak egy 1700. május 7-én kelt oklevele adja meg, aki — Bocskai István fejedelem iránti tiszteletből — megerősíti a kismarjaiak szabadalomlevelét.

72 Feltételezhető, hogy a nádor 1702-ben is elismerte két évvel korábban kiadott megerősítését s így Kismarja földesúri jogáról lemondott. Az erdélyi fejedelmek által adományozott szabadságjogokat tehát, mint láttuk, elsősorban a királyi kamarák pénzéhsége sodorta válságba s ezen az 1691-es Diploma Leopoldinum nem változtathatott: a fejedelmi birtokokra a szepesi kamara az 1690-es évektől kezdve fokozatosan rátette a kezét.

73 A bihari hajdúvárosokat 1701-ben íratta össze s ezeket már mint fiskális birtokokat adta át a herceg nádornak.

74 Kismarja ugyan nem szerepel ebben az összeírásban, de a taksát, melyet korábban az erdélyi országgyűlés szabott ki, 1701-ben már a Szepesi Kamara utasítására kell megfizetniük. Kismarjára ekkor 180 forint taksát vetettek, és — a régi hagyomány szerint — nem kell kilencedet fizetnie.

75 Mentesek maradnak a robot teljesítése alól is.

76 Hogy a kismarjaiak ezt a taksaösszeget hány évben fizették meg, azt nem tudjuk. Rákóczi, mint ismeretes, tiszteletben tartotta a hajdúk, közöttük a kismarjaiak szabadságát is.

77 De az adók behajtását megnehezítette a korábban említett „nagy futás" is, hiszen a kismarjaiak zömmel nem tartózkodtak otthonaikban. A község maga ezekben az években csaknem teljesen lakatlan volt. A különböző feljegyzések azt sejtetik, hogy a lakosság csak a szatmári béke után, 1715—1720 táján kezd lassan hazaszivárogni. Az 1715-ös összeírok még úgy tudják, hogy „Ín hocce oppido incolae sunt omnes libertini", tehát még valamennyien szabadosok. Úgy látszik, a zavaros idők során a szepesi kamara adószedési joga is elévült, mert a kamara adószedési jogának elismerését, illetve megerősítését nyomatékosan kérte a helytartótanácstól. Ezt a helytartótanács természetesen jóváhagyta és a kismarjaiakat többször is felszólította kötelességük teljesítésére.

78 A szatmári béke után emelkedtek az ország adóterhei. Az 1715—-1717. az 1723. évi országgyűlések vitái azt mutatják, hogy a királyi udvarban a különböző kiváltságokat kezdték kétségbe vonni, ha nem is sikerült valamennyit megingatni. Az ún. neoaquistica commissio országosan felülbírálta a földbirtokosok birtoklási jogát. így az 1720-as években a szepesi kamara ismételten megpróbálta Kismarját a fiskális feudális birtokok közé besorolni, „hogy több fiskális jószág között