Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
IV. A népi kultúra változásai
bort, pálinkát fogyasztattak. A pálinkát a monopólium bevezetése előtt maguk főzték s mindig étkezés előtt — főként reggel — itták. A bort a nap minden szakában megitták, a sör csak a XX. században terjedt el; eleinte úri italnak tartották. A részegség elég gyakori jelenség lehetett, mert igen sok részegség közben kirobbant verekedésről szóló jegyzőkönyvet ismerünk. Az étkezés rendje nagyjából azonos a tiszántúli hagyományokkal, de azt is tudnunk kell, hogy a közös szokások mellett nagyon sok egyéni variációval is találkozunk. Szinte nincs két család, akinek étkezési rendje mindenben megegyezne. A szokásokat rendszerint a férj családja hagyományozza, de az ételek sajátos elkészítését, füszerezését az asszony hagyja jóvá. A férj családjába bekerülő menyecske igyekszik megtanulni anyósától a családi hagyományokat, de fokozatosan a saját örökségét is igyekezett megkedveltetni. Az étkezések itt is elsősorban a mezőgazdasági munkák rendjéhez igazodtak. A mezőn dolgozó ember fő étkezési ideje a vacsora volt. Reggel és délben tarisznyából evett, ami az esetek legnagyobb részében nyers szalonnát jelentett. Ritkán fordult elő, hogy délben a szalonnát szabad tűznél megsütötték. E teljesen egyhangú étkezést csak az alkalmi gyümölcsök, esetleg kevés bor, pálinka tették változatosabbá. Télen viszont nagyon sok család kétszer étkezett naponta: reggel 8—9 óra között s délután 4 órakor. Ezt pótolhatta az esti sült kolompír, sült tök, főtt kukorica. Ahol télen is háromszor étkeztek, ott este rendszerint déli maradékot ettek. A folytonos takarékosság elsősorban az ételek egyhangúságában mutatkozott meg. A korábban felsorolt dús választék ellenére a családok étrendje évszakokra kiterjedően 8—10 féle ételre korlátozódott. Azok közt is voltak olyanok, amelyekből sohasem lehetett jóllakásig enni (pl. kolbász, különböző húsok, tészták). Az éhséget kenyérrel, krumplival s más olcsó, laktató ételekkel illett eloltani. A nehéz fizikai munkák idejére igyekeztek tartalmasabb nyersanyagokat tartalékolni, ezért télen legtöbbször „hosszú 1ère" kellett ereszteni az ételeket. Valójában — a közfelfogással ellentétben — a gazdák se dúskálhattak az ennivalókban: ahol sok száj evett, sohasem volt mindenfajta ételféleségből elegendő. A legnagyobb baj az volt, hogy a szegény embereknek még a legalapvetőbb — és legolcsóbb — kenyérből sem volt elegendő. Az étkezési szokásokat nagyban befolyásolta a szezon, vagyis mindig az az ételféleség dominált, ami éppen abban az időben legnagyobb mennyiségben állt rendelkezésre. A konzerválási eljárások még kezdetlegesek voltak. Mint említettük, csak a disznóhúst, juhtúrót, káposztát tudták konzerválni s a különben is elálló magvakat, terményeket. A befőzés még igen kezdetleges szinten állt. Tudtak eltenni gyümölcsöket, főztek lekvárt, tettek el savanyúságot. Csak a XX. században próbálkoztak zöldbab, zöldborsó s más zöldségféle eltevésével. Ez az oka, hogy az őszi, téli disznótorok idején ettek legtöbb húsételt. Nagyobb gazdák többször is öltek disznót évente, így lényegében a téli időben valamivel dúsabban táplálkozhattak. A nyári munkák idején a választék szűkül, de kedvezőbb összetételű ételféleségeket készíthetnek. A táplálkozás egyhangú rendjében az ünnepek hoztak változatosságot. Az ünnep legelső megjelenési formája éppen az volt, hogy ilyenkor jól lehetett lakni olyan ételféleségekből, melyhez hétköznapokon alig lehetett hozzájutni. Az ünnepek közül itt elsősorban a lakodalomnak és a disznótornak volt kötött, hagyományos étrendje. De nagyobb ünnepekhez is hozzákapcsolódtak bizonyos ételféleségek. Karácsonykor, Pünkösdkor pl. mindig kalácsot sütöttek, újévi tészta volt a rétes, Nagypénteken tengerit pattogtattak. A református vallás nem írt elő kötelező böjtöt, mégis pénteki napon hagyományos étel volt a paszulyleves,
