Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
IV. A népi kultúra változásai
háború között is elterjedt szokás volt az éjszakai legeltetés. A cselédfiúk, gyerekek nyáron át estéről-estére lú titán jártak, vagyis öten-hatan bandába álltak s váltott őrséggel reggelig legeltettek. A ló haszna itt csak az igaereje és a szaporulata volt. A lóval való kereskedelem itt nem öltött olyan méreteket, mint a hajdú városokban és Békés megyében. Nem szívesen vettek idegen lovat, hanem általában maguk nevelték fel a csikókat. Hasonlóan csak a gazdasági organizmuson belül volt jelentősége a sertés tenyésztésnek. Általában annyi sertést igyekeztek tartani, mely a család hús és zsír ellátását biztosította. Nagyobb arányú sertés hizlalás itt nem alakult ki, csak a felesleget vitték piacra. A sertés gyorsan szaporodó állat, a bele fektetett összeget gyorsan kamatoztatja, ezért cseléd emberek, kisparasztok első befektetésük rendszerint malac volt, mely aztán addig szaporodott, míg hornyút vehettek belőle s ezzel pár éven belül már igaerővel rendelkeztek, melyhez földet lehetett bérelni. Az állandóan meglevő sertés konda az 1930-as évek végéig télen is kint hált a legelőn egy szúrós vesszőkkel elkerített karámban, a holt Berettyó egyik kanyarulatában. Kb. 1936 után csak hazajáró csűrhét tartottak, de ezt a leghidegebb téli napokon is legalább néhány órára kihajtották a legelőre. Míg a kintháló konda meg volt, a csűrhés rendes bére mellett sorkosztot is kapott. Kismarjában a legeltetés rendjét éppen úgy, mint a pásztorfogadást, a földművelés rendszerét, a határbeosztást, annak ellenőrzését, felügyeletét, a nyomásrendszer szabályozását egészen az 1950-es évekig mindvégig a tanács, illetve az elöljáróság tartotta kézben. Nem alakulhattak hát közbirtokosságok s nem volt rá mód, hogy nagyobb gazdák a maguk számára előnyöket szerezzenek. Sőt megfigyelhető, hogy a gazdasági rend irányításában mindvégig a kisparaszti tömegek hatása érvényesült. Ennek köszönhető, hogy a nagyobb gazdáknak nem sikerült a tagosítást véghez vinni. (Az 1940-es években megkezdődött ugyan a tagosítás, fel is mérték a földeket, elkészültek a legfontosabb térképek Ís, de a tagok kiosztására a háborús nehézségek miatt már nem kerülhetett sor.) A kisparaszti szemlélet tükröződött a legutóbbi időkig fennmaradt kézből való legeltetés szokásában is, melyet a nagyobb gazdák mindenkor próbáltak ellenezni, de sohasem hozhattak olyan egyértelmű rendszabályt, mely ezt a szokást megszűntesse. A kisparaszti érdekek tartottak fenn olyan szabad legelőket, melyeken a gőbőket legeltethették. Ugyanez a szemlélet őrizte meg a hármas nyomás rendszerét, mely az évenként ismétlődő szabadulásaival ingyen legelőt adott a törpebirtokos állattulajdonosoknak. Kismarja gazdasági szerkezete tehát mint egy élő anakronizmus őrizte a maga évszázados hagyományait, mely azonban mindenképpen alkalmatlan volt már arra, hogy rajta kapitalista rendszerű gazdálkodás alakulhasson. Ez a magyarázata, hogy Kismarját csak a legutolsó pillanatban, a második világháború éveiben érintette meg a haladás szele, de arra már nem volt ideje, hogy önmagától talpra álljon. A felszabadulás utáni új helyzet adta lehetőségeket sem tudta időben kihasználni, így igen nagy késéssel volt képes csak bekapcsolódni a korszerű nagyüzemi gazdálkodásba. Táplálkozás A gazdálkodás, a termelés megszabta a táplálkozás rendjét, sőt részben az étkezési szokásokat Ís. 25 A határban vadon növő, a termesztett növények és a tartott állatok adták az ételek alapanyagát s azt a mindenkori divatnak megfelelően készítették, fűszerezték. A sütés-főzés szokásaira az élő adatközlőkön túl a
